Részlet

Szentkuthy Miklós: Doktor Haydn

– részlet –

A valóságban persze kissé fordítva történtek a dolgok. Szent Peregrinus gáláns gesztussal nem a papa rekviem-ábrándos lelkét vitte angyalszárnyakon Párizsba, hanem 1805 novemberében a párizsiakat hozta Bécsbe. A dobpergés, mely csak muzikális kísértet volt Paukenmesseben: most ott hangzott Bécs esős utcáin a valóságban.

Haydn a székét az ablakhoz húzatta, most is elegáns volt, parókáját, melltűjét, csipkés manzsettáit kissé idegesen igazgatta; szidta a szakácsnőjét és inasát, mert olyan gyávák; ha bort kért (és most a szokottnál sűrűbb tempóban kért), egyik se mert az ablak közelébe jönni, guggolva hozták, remegő kézzel, a vakító fényesre pucolt tálcát a pohárral. Istenkísértésnek tartották, hogy a papa ott ül parádéban — „mint egy felcicomázott rima, mi?” kérdezte a maestro sápadt cselédeitől. Igen, ott ül, széthúzott függönyök, kitárt zsalugáterek mellett, mint valami fehér báb, aki elvesztve józan eszét, öngyilkos daccal hívja fejére Isten ítéletét. De a papa látni akarta közvetlen közelről: hogy fest hát a francia forradalmi világvége, amely vagy húsz év óta nyugtalanítja életét? Ehhez az őszi francia triumfushoz képest minden eddigi denevér-üzenet Párizs felől gyerekjáték volt.

A papa rövid szemlét tartott, két bottal kocogva saroktól sarokig: kották rendben, katalógus kész és a helyén, zongora rendben (két hangot leütött, inkább csak leereszkedő legyintés volt egy régi szolga arcára, közben gyűrűje koppanva a billentyűzetre esett, keze nagyon lesoványodott); ezüstjét megszámolta, ruhái kiporolva, kikefélve; az inas félkegyelmű hadonászással nyugtatta meg (az ijedtség megnémította), hogy a padlót a szőnyegek alatt is felseperte, beviaszolta. A papa aztán visszaült az ablakba és nézte az idegen formájú ágyúkat. Ő csak a Nelson-féle hajóágyúkat ismerte, azokat Nelson le is rajzolta neki, ott vannak a rajzok az ezüst-fogantyús szekreter legfelső fiókjában, — Bonaparte bevonulása napján bizonyára rendkívül hasznos és üde dokumentumok, mire a papa elmosolyodott. Utána szitkozódott, mert a bort az inas persze nagyon messze helyezte el foteljától, a zsinórral odakötött párna is félrecsúszott, „wie immer bei solchen apokalyptischen Gelegenheiten” — gyáva trotlik ezek a cselédek.

Haydn; elbóbiskolt az ablak mellett. A szakácsné és az inas rögtön megragadták az alkalmat és négykézláb — még odalent is behúzott fejjel — messzebbre húzták Signor Giuseppét a szoba belseje felé, de alighogy befejezték a titkos manővert, és fel akartak egyenesedni, hirtelen a szó szoros értelmében hasra vágódtak, mert az ablak előtt fenséges francia hintó állt meg. A lovakon, bakon, hátkosárban pirosruhás lármázó katonák, látszott rajtuk, hogy azon vitatkoznak, latin vehemenciával: jó helyen álltak-e meg? Lovak és legények nagy lármájára a papa is felriadt álmából és mire valahogy magához tért, még álomszerűbb dolgokat látott a szobában, mintha tovább is csak szundikált volna.

Két francia úr állt előtte, az egyik alacsonyabb és gömbölyűbb, díszes egyenruhában, misecsengőként csörömpölő érdemrendekkel, — a másik magasabb, soványabb, hóna alatt lapos irattáska, amiben nyilván csak egy vagy két akta lapul, de azok tán századokra döntik el Bécs sorsát. Ezt a táskát vette észre először az ébredező pápa: no, ez biztosan valami nagyúr, mert adóhivatali írnokok sokkal kövérebb akta-szatyorral szaladgálnak.

Az udvarias bemutatkozásnál kiderült, hogy az izgága, kutyául mozgékony katona Bonaparte marsallja, monsieur Soult, — a másik pedig, aki karba font kézzel nézegette a zongorát és bólogatott hozzá, valami blazírt „Enfin! Ezt is megtaláltuk!”-féle diplomatikus képpel: az monsieur Maret első államtitkár, szenátor és Bonaparte hadijelentéseinek tacitusi fogalmazója.”

A szakácsné és az inas ott zokogtak és jajveszékeltek a küszöbön; az uraknak lehetetlen volt reflexió nélkül hagyni a dolgot, azonkívül a tragikomikus színpadi jelenet kitűnő ürügy volt a beszélgetés megindítására. Maret államtitkár kijelentette, hogy a cselédség óbégatása a legnagyobb mértékben indokolt, mivel mint a „figura tanítja”: Soult marsallnak sikerült merész hátbatámadással elfoglalni Bécs legfontosabb stratégiai pontját: a „padre della musica” dolgozószobáját! És ő, Maret szenátor, erről a rendkívüli hadieseményről természetesen csak helyszíni szemle alapján óhajtja megírni a császári jelentést. Egyúttal rendkívüli örömüket fejezik ki; hogy az Empereur őket bízta meg imperiális üdvözleteinek átadásával: a császár jó egészséget, termékeny munkakedvet kíván szeretett Haydnjének és bevonulása első napján biztosítani óhajtja a Padrét, hogy munkája zavartalanságának garantálása elsőrangú kedves kötelességei közé fog tartozni.

Miközben Maret államtitkár ezeket közölte a papával, aki mint valami varázsszóra, bot nélkül felemelkedett székéből — a Vulkánuszként fújtató, pirosképű Soult marsall (nem is oly rég még névtelen parasztkölyök) két tőgyes pénztárcát nyomott a félkegyelműen tátogató cselédek kezébe, kardhüvelyével a bokájuk közé csördített és kacagva kizavarta őket a szobából.

A papa könnyezett a meghatottságtól, mint egy gyermek (utóbbi hónapokban vígan ment neki a pityergés), de előkelő is volt és fölényes, mintha Eszterháza minden nevelése most borult volna első és utolsó, igazi virágába. Kedélyeskedett jó öreg weánerisch módon; néha úgy kezelte a császári marsallt és külügyi államtitkárt, mintha névnapi látogatásra érkezett unokái volnának, majdhogy azt nem mondta nekik, „diese Püppchen sind nicht zu ergründen”. Lehet, hogy mondta is, mert arról biztos tudomásom volt, hogy borozás és koccintgatás közben sokszor emlegette: húsz éven át nem így képzelte a párizsi forradalom első hullámát lakása küszöbén, nem így, nagyon nem így, el se hiszi, hogy ez józan valóság.

Mikor Maret szenátor (akinek a szája, arcbőre, hosszú keze és egyszerű ruhája mind épp olyan éteri vékony volt, mint aktatáskája — „jaja! ő mindig lefogy. — Én meg mindig meghízom egy ilyen kiadósabb falu megszállásánál, mint ez a charmante Vienne!” — mondta Soult marsall, aki úgy itta a bort, mintha kerek almákat nyelt volna le egészben), szóval mikor Maret szenátor elmondta, hogy Párizsban hallotta a „Creation du Monde”-ot, a Teremtést, a papa az ő iskolásfiús és bájos akkurátussággal játszott grandseigneuri modorában azzal hencegett, hogy Bécsben valami egészen nagystílű Teremtés-előadásra készülnek, hát csak készüljenek is, ő már olyan rozoga státusban leledzik, hogy nagyobb számú repríz meghallgatására nemigen lesz alkalma.

Sőt… sőt… a papa elárul egy titkot… A három férfiú egészen közel húzta a székét egymáshoz, térdeiken szorongatták a poharakat; a papa bora reszketett a csillogó kristálykehelyben. Soult marsall, hogy a nemes nedű biztosabb helyre kerüljön, belediktálta Signor Giuseppébe az egészet.

A papa elmondta, hogy utóbbi időben az a szokása, ha valamiről azt mesélik neki, hogy az három hét múlva vagy mához két hónapra fog történni: ő pontosan előre elképzeli a dolgot, úgy, mintha az már meg is történt volna, nehogy ha közben, a capriccio della morte ügyetlenkedései következtében előbb kellene… elvégre nem vagyok mai gyerek, vous comprenez… szóval, hogy mégse mulassza el a dolgot…

Nemcsak hogy elképzeli: gyakran el is viteti magát azokra a helyekre, amikről neki mesélnek. Persze csak úgy, a legnagyobb inkognitóban (és nevetett hozzá, mint egy gyermekes csínytevésen). El bizony! Oda, ahol azt a dolgot tervezik. Így hát az egyetem aulájába is elvitette magát, ahol majd Salieri fogja dirigálni a Teremtést! Késő este volt már, egészen egyedül volt, hordszékében az óriási terem közepén és ő már hallotta előre az egész koncertet, látta a díszes hallgatóságot, hallotta a tapsot, látta az Esterházy hercegnőt balra fent az erkélyen, magnolia-mintás rózsaszín selyem ruhában; ott „volt” a bécsi érsek is, aki most nem talált semmiféle szabadkőműves destrukciót a szövegben és az angyalok muzsikájában, mert mikor kényesebb részekhez ért a biblikus opera — vagy tán csak operetta? —, a Spielmann bárónő jobbról valami vatikáni pletykával szórakoztatta az érseket, szinte papi térdeire borítva leplezetlen kebleit, Kurzböck zongoraművésznő balról viszont mindenféle pietista legendákat susogott a főpap fülébe az én éjjel-nappali bűnbánó ájtatoskodásaimról („Prosit!” — kurjantott közbe a jókedvű Soult marsall).

— Ó, ezt mind, mind láttam már ott egyedül a homályos egyetemi aulában, a pisserl Phantasie hab’ i doch immer g’habt, és most is nevetek azon, hogy ami fekete betűkkel áll már a memoárjaimban, azt a bécsiek még csak a jövőben várják. Ilyen ügyesen kell kifogni az embereken, mi?

Soult marsall, mivel nem volt éppeni mimóza, vagy pókháló-érzékeny lélek, és ezért másról sem volt képes hasonlót feltételezni (azonkívül a mundátus tapintatnak sem éppen magisztere): kapva a papa ötletén, miszerint a távoli jövő történetét — a halált furfangosan kijátszva — már múlt időben lehet elmondani (plus quam perfectum…), vállveregetve magyarázta, trombitáló hangon, milyen szerencséje van a papának, hogy Kaiser Franz helyett Bonaparte ül a.schönbrunni palotában! Mennyivel felségesebb temetést „rendezett” a papának, mennyivel pompásabb katafalkot állított, mennyivel parádésabb gárda tisztelgett a ravatal körül, mennyivel művészibb rekviemet énekeltek. És míg a fékezhetetlen Soult zokogást mímelve ölelgette a maestrót, — a maestro szívből nevetett az erős tréfán: katonás riposzt volt ez a papa csavaros ötletére, prosit!

Maret államtitkár, akinek arcán látszott, hogy nem nagyon helyesli a marsall vaskos „riposzt”-ját: ismét szalonszerűbb mederbe terelendő az együttlétet, megkérdezte a maestrót, nagy fáradság volna-e játszani valamit.

A papa (ismét bot nélkül) felkelt, ivott egyet a Soult által sarkantyúpengetve kínált pohárból és ravasz mosollyal odaült a zongorához. A Gotterhaltét játszotta.

Maret szenátor olyan arcot vágott, mintha felszisszent volna (pedig egy hang sem jött ki a száján), Soult marsall harsogva hahotázott, ő is énekelni kezdett a papával együtt, közben a tomboló derültségtől alig érthető hangon dadogta Maret felé: „Na, ezt írja be a hadijelentésbe!”

Haydn, ahogy ez már betegeknél és öregeknél lenni szokott, egyik pillanatról a másikra halálosan elfáradt, fehér arca még fehérebb lett, mintha ájulás környékezné. Maret és Soult kétfelől karoltak beléje, azzal a könnyedséggel, mely jelzi a betegnek, hogy csak udvariasságról van szó, nem betegápolásról. Visszakísérték foteljába, ahol Haydn gyorsan összeszedte magát, Soult marsall valami falusias ösztönből halkabban beszélt, mire a szenátor lett élénkebb, hogy a kórházi suttogás jellegét elkerülje. Egypár katonai anekdotával szórakoztatták még a padrét; mikor elmentek, minden etikettes és őszinte tiltakozásuk ellenére: Haydn a kapuig kísérte őket.

Sokáig állt a küszöbön, nézte a tovarobogó hintót; az utca csak nem akart megnyugodni; a tenger dragonyostól, huszártól, tüzértől nem lehetett a túlsó oldalra látni. A szakácsné és az inas a hűvös kapualj hátsó végében álltak, meleg kabátot és bélelt föveget tartva kezükben, hogy mihelyst visszafelé indul a gazda, azonnal ráadják. Haydn elutasította. Persze kedvesen, kedvesebben, mintha marsallok és szenátorok lettek volna.

Mielőtt benyitott a hálószobájába, hosszasan hallgatózott az ajtó mellett. Odabent a papagáj monologizált: „Guten Abend, Herr Haydn! Guten Abend, Herr Haydn! Guten A —”. Hirtelen megszakította a mondókáját, bizonyára légy repült a kalitkájába, s van-e ennél nagyobb történelmi esemény a világon? — nicht wahr? nicht wahr? nicht wahr?

•