Égő katedra
Visszaemlékezések Szentkuthy Miklósra
Utószó
Még nem ismertem Szentkuthy Miklóst, mikor egy ismerősömmel a hetvenes évek közepén Rómában jártam. Egy napon fölsétáltunk a Palatinora, és barangolás közben ráleltünk Cybele-templomára is. A romok között szép babér bokor nőtt, és ismerősöm mélyen megindulva levágott egy ágacskát: – Tudod, ezt Szenkuthy Miklósnak viszem el, mert nem is olyan régen éppen erről a Cybele-templomról mesélt nekem, nevezetesen arról, mit jelentett Rómában, még a Krisztus születése előtti második században a keleti szertartások bevezetése. De azt szavakkal nem tudom kifejezni, milyen megjelenítőérővel! Teljesen meg vagyok zavarodva: mintha ott ülnék most is vele szemben és hallanám a szavait, vagy mintha ő lenne most itt mellettem, vagy egyik se, csak valami álom ejtett volna rabjául. Mindenesetre él, él, él ez a hely, cseppet sem érzem romnak, és mindezt Miklós jóvoltából.
Azóta eltelt húsz egynéhány év és én nemrégiben megtaláltam Szentkuthy könyvtárában egy Rómáról szóló könyvben, éppen a Cybele-templomának lapjai között a lepréselt babér ágacskát. Az időnek ez a játéka méltó Szentkuthy játékaihoz. Minden érzékletes, szenzuális volt személyiségében.
Szentkuthy-Pfisterer Miklós 1932-től 1939-ig a Barcsay utcai Madách Gimnáziumban volt óraadó helyettes tanár, 1939-től 1948-ig az óbudai Árpád Gimnáziumban tanított, és több hónapos angliai tartózkodása után, 1949-től 1958-ig a Márvány utcai Kossuth Közgazdasági Technikumban. A frivolitások és hitvallások című önéletrajzi visszaemlékezésében bőven vall tanári pályájáról. 1985-ben az Iskolarádiónak nyilatkozott tanári módszereiről. Igen velősen ebben a két szóban fogalmazta meg a jó tanár portréját: Jézus és Freud, tehát szereti a gyerekeket és ismeri a gyermeklelket. 1987-ben Bányi Gábor készített vele interjút Szentkuthy Miklós író és komédiás címen. Ebben a drámához, színészethez való kapcsolatáról nyilatkozott, és többek között kitért tanári működésére is: ,,Be kell vallanom, egész tanári tevékenységemet színészkedésre alapoztam. Szerettek, mert magyarázat közben le tudtam kötni a gyerekeket. A legvásottabb kölyköket is el tudtam kápráztatni, csendre tudtam inteni, mert akár irodalom, akár történelem volt a téma, mindent drámaian igyekeztem előadni.”
A háború után egyetemi tanárságra is meghívták, és felszólították egyben, hogy marxista-leninista ideológiát is kell majd oktatnia. Ezt ő a legegyszerűbb indokkal határozottan visszautasított: ilyen irányú ideológiai ismeretei nem értek még fel odáig, hogy a marxizmust-leninizmust oktatni tudná. Majd ha jobban megismeri… (Könyvtárában viszont Marx, Engels, Lenin, Sztálin, Trockij, stb. alaposan széljegyezetelt és aláhúzott, áttanulmányozott műveire leltünk.) Ezzel egy életre lezárultak egyetemi tanári lehetőségei. Igaz, egyáltalán nem is ment utána.
1988 június 2-án ünnepeltük Szentkuthy Miklós 80. születésnapját. Erre az alkalomra azt a meglepetést találtuk ki Dollyval, hogy néhány tanítványát felkérem, mondja magnetofon kazettára, hogyan emlékezik vissza Pfisterer tanár úrra. Össze is jött néhány kazetta, és mint csokrot nyújtottam át neki 80. születésnapján. Nekem is meglepetést okoztak bizonyos vallomások. Amikor az Árpád Gimnázium öregdiákjainak összejövetelén bekapcsoltam a magnetofont, Csuvik Oszkár ezüstérmes olimpiai bajnok, úgy nyilatkozott, hogy bármikor, ha csalni akart az életbe, ,,Fityó” jutott eszébe, az ő ,,fair play” erkölcsi intelmei. Ez nekem új volt, mert Szentkuthy mindig azt mondta, hogy két dologgal ért el sikereket tanítványai körében: egyrészt színészi tehetségével kötötte le őket, másrészt tárgyi ismeretével szerzett tekintélyt! A későbbiekben még gyűjtöttem anyagot a volt tanítványok körében, szerencsére mind a három iskolából, és többször hallottam erről részleteket, különböző szemszögből megvilágítva Pfisterer tanár úr jellemét. Szentkuthy temetése után, 1988 szeptemberében tűnt fel az ismeretlenségből dr. Nagy László nyugalmazott bírósági tanácsos, volt tanítványa a Madách utcai Barcsay Gimnáziumban. Szentkuthy gyors- és gépírással megörökített beszéde, melyet 1938 október 6-án mondott el a diákság előtt, nevelési módszerének és világszemléletének egyik legjobb példája.
Így gyűlt össze a nagy ,,emlékezés-csokor”, amelyet ez a kötet tartalmaz. A kivétel Mamusich Tamás írása, amelyet felkéréstől függetlenül az író halála után, 1989 táján átadta nekem a vázlatdossziét. De hamarosan visszaadtam neki, hogy fejtse ki részletesen. ennek a kötetnek a terve adta számára a végső ösztönzést, és nemrégiben írta le részletesen Szentkuthy-Pfisterer Miklóssal kapcsolatos emlékeit.
A Frivolitások és hitvallások XVI. fejezetében Szentkuthy felesége, Dolly elmondta egy akkoriban végzett levél rendezéskor talált levél írójáról: ,,Miklós egyik tanítvány 1944-45 táján hosszú levelet írt, nem csak a maga, de több osztálytársa nevében, melyben leglelkesebb háláját fejezi ki, mondván, hogy a tanár úr volt az egyetlen a tanárikarban, aki magánéletünk nehézségei iránt is érdeklődött, emberi közelségbe került hozzánk, vele olyan témákról is beszélgettünk, melyeket még szüleinkkel sem igen érinthettünk.”
A visszaemlékezés-sorozat olvasásakor nem kevesebbet kapunk kézhez, mint Szentkuthy-Pfisterer Miklós életének, világképének, jellemének sokoldalú és elég bő áttekintését. Nevezetesen azt, hogy mind a nyilas diktatúra éveiben, mind a Rákosi rendszerben azt a tudást, nyílt emberi magatartást próbálta diákjaiba plántálni, ami a diktatúrák legnagyobb ellensége. De nem csak irodalmi tevékenységébe szólt bele a diktatúra, hanem tanárságában is érintette. Itt csak két motívumot említenék.
-,,Dollyka levélrendezés közben bukkant rá egy engem mint középiskolai tanárt minősítő jellemzésre – melyet 1944-ben, a nyilas időkben adott be iskolaigazgatóm az illetékes minisztériumba -, Kunszery Gyula tanártársam és barátom kimásolta nekem 1947-ben. A jellemzés így szól: ,,Pfisterer kiváló képességű, de nagy tudását rendszertelenül használja, felületes, bohém, tanítványival órán kívül keveset foglalkozik, a kartársi közösségből kivonja magát. A rangsorban a tanárok között a 20., Kunszery Gyula a 14.”- mondta el a XVI. fejezetben, amely jellemzően Bizáncról, a képmutatásról, az opportunizmusról szól.
A 2000-ben megjelent, Bezárult Európa című regényében pedig, amelynek kézirata 1949 óta kiadatlanul bújt meg más posztumusz művei között, így vall: ,,…elvették tanítványimat, pedig életem legtermékenyebb tavaszát áldoztam föl értük; szerettek, mint tudós cinkosukat és ezermókás pajtásukat […], elvették hallgatóimat, akiknek égő katedráról Alsdorf színész ősöm minden mámorítóan boldog komédiázásával, világiasan és egy született vallásalapító hitével szórtam tanításaimat.”
Hogy mennyire nem volt felületes, arra utal egy történet, melyet maga Szentkuthy mondott el: a Madách Gimnáziumban egy alkalommal felkérték, hogy Liszt Ferencről tartson előadást a diákoknak. Két héten át készült, olvasott, zenét hallgatott, válogatott a bemutatandó művek között, bár már az elején tudta, hogy összesen 20 percet kell majd beszélnie. De hangoztatta, hogy nem sajnálja az időt ezekre a kisebb jelentőségű előadásokra, mert saját maga számára mindezt jól fel tudja használni.
Az én élményeim is elég pontosan rímelnek a ezeknek a visszaemlékezéseknek a hangulatára. 1978 és 1988 között dolgoztunk együtt és valamikor a ’80-as évek közepén elhatároztuk, hogy angol órákat ad nekem. Részben azért fogadtam el ezt a nagylelkű ajánlatot, mert nagyon kíváncsi voltam, hogyan tanított Fityó. Katherine Mansfield egy novelláját vettük elő, és két alkalommal elemeztük a nyelvét. Semmi színészkedés akkor nem volt benne, de türelem, odaadás, egy órán keresztül teljes összpontosítás, asszociációs bravúrok, élénkség, ugyanakkor a pedagógus alázata, a folytonos ismétlésre való természetes készség, mert belém tudta injekciózni az intenzív tanulást és a szellemi erőnlét fenntartásának gyakorlását. Még ma is 20 év után, ha erre az együtt-tanulásra gondolok, őrült, mardosó nosztalgia kínoz angolórái után. Nem tudom elfelejteni, szó szerint mindenre emlékezem, amit akkor belém plántált. (A tanítás nem folytatódhatott, mert Dolly akkor már hónapok óta tanított engem angolra, és nem akarta felesését megsérteni, kitúrni abból a szerepből, feladatból, amit Dolly annyi szeretettel és odaadással végzett.)
Egy másik emlékem 1985-ból való, amikor a Barcsay utcai Madách Gimnázium 1935-ben végzett növendékei meghívták őt 50. érettségi találkozójukra a Gellért sörözőbe. Dolly akkor kórházban volt, nem tudott velünk jönni, én kísértem el. Mikor megérkeztünk, elég sok embert pillantottam meg, már mindenki együtt volt, egy hosszú asztal körül ültek a 68 éves férfiak, többen feleségeikkel együtt. Mikor beléptünk, és észrevették Fityó közel kétméteres alakját, mindenki egyszerre felállt, a meghatottságtól elnémultak, csak néztek rá, én magam is zavarba jöttem a megindultságtól, mert a meglett öregurak törölgették könnyeiket. A némaságot Miklós oldotta fel természetes modorával, humoros szavakkal. André Deutsch (Londonban neves könyvkiadó tulajdonosa) mesélte el ott, hogy 1934-35 táján, tehát a Prae megjelenése, valamint a sok ledorongoló, elmarasztaló kritika után egy alkalommal a magyarázat közben észrevette Fityó, hogy Deutsch nem figyel oda, hanem egy papír fölé hajolva firkál. Fityó rászól: – Mit csinálsz, Deutsch, regényt írsz? – mire Deutsch szemtelen pofával válaszolt, a szavakat lassan hangsúlyozva: – én? én nem írok regényt, tanár úr kérem! – Fityó szemvillanásából látta, hogy megérti, Deutsch úr még ma is emlékszik a pofonra, ami akkor csattant.
Még egy harmadik, derűs emlék eszembe jutott: 1988 áprilisában, a Kossuth-díj átadása után este fogadást rendeztek a Parlament kupolatermében. Beszélgettünk ismerősökkel, Mándy Ivánnal, Garas Dezsőve, Szántó Piroskával, akik vele együtt kaptak Kossuth-díjat. Miklós halkan odaszólt nekem, hogy kicsit körbemegy sétálni. Néhány perc múlva ijedt képpel jön vissza, és közli velem, hogy most biztosan viszik őt a dutyiba. – Miért? – faggatom. – Odajön hozzám egy kis pasas, és nagy tisztelettel gratulál nekem, mondván, hogy ő a tanítványom volt. Lehajoltam hozzá, megveregettem a hátát és noszogattam: „Na, akkor mondd meg, fiam, mi a neved!” – Mire ő nagy szerényen: „Várkonyi Péter külügyminiszter vagyok.”
Sok olyan tanítvánnyal találkoztunk még életében, és beszéltem Szentkuthy halála után, akik nem szerepelnek ebben a kötetben, de meghatottan és meleg szeretettel idézték fel vele, róla, a régi együtt töltött órákat. Néhányuknak írásos nyilatkozatát is találtam, melyek közül kettő szorosan ide tartozik:
Pamlényi Ervin a Magyar Nemzet 1981 július 12-i számában nagy cikket írt „Iskola a Nagykörúton” címmel. Ő a Madách Gimnázium volt diákja így ír régi tanáráról: „… a párhuzamos osztályban angolt a legendás Pfisterer Miklós, azaz Szentkuthy Miklós tanított; akkoriban jelent meg a Prae, amelyet persze mi még nem nagyon értettünk, de néha összevont órákon mi is ámulva hallgattuk Irodalmi, művészeti előadásait, csodáltuk szellemének vidám tüzijátékát.”
Egy másik vallomás dr Peschka Vilmostól származik (az óbudai Árpád gimnáziumban érettségizett 1947-ben), aki jogi pályájáról írt a Magyar Tudomány 1976 szeptemberi számában. Így kezdi cikkét:
„Az életemet alapvetően meghatározó, és sorsom alakulásában a legszerencséseb esemény minden bizonnyal éppen az, hogy olyan tevékenységre és foglalkozásra leltem, amely számomra „kizárólagos belső odaadást” feltételezve, felszabadult örömöt és élvezetet szerez. A teljesség igényét a nagy, általános összefüggések iránti érdeklődést – a legkonkrétabb és a legapróbb mozdulatoknak az egésszel való kapcsolatát keresni – gimnáziumi tanulmányaim során a Prae című híres regény szerzője, Szentkuthy (Pfisterer) Miklós ébresztette fel bennem. A rendhagyó tanár kivételes pedagógiája fordított a szellem, a filozófia, az irodalom , a művészet és a tudomány világa felé.” – El is küldte a cikket a következő dedikációval: „Szentkuthy Miklósnak tanítványi tisztelettel és hálával: Peschka Vilmos.”
Szentkuthy tanári működésében, sikereiben , tanítványokra gyakorolt hatásában nincs semmi talányos. A legkézenfekvőbb választ adja erre a Műveltség és irodalom című tanulmánya, aminek ugyan nem a pedagógia a tárgya, de közvetlenül a műveltség mibenlétét határozza meg csontkeményen. Meggyőződése volt, hogy „A műveltség […] az emberiség többi, közönséges, elemi és élettani javaihoz tartozik. Ennél fogva nem holmi spirituális áhítattal, hanem […] az anyja emlőjéhez tolakodó kölyökállat mohóságával kell hozzá közeledni… […] , A műveltség azért is elengedhetetlen, mert aki a történelemből és természetből a lehető legtöbbet látja, az több megértésre, megbocsátásra, vagyis több jóságra készül elő, mint aki csak szűk, vakond-perspetkívában él elszigetelve.” Tanítványainak nem intellektuális magaslatokból adagolta a tudást, hanem megmutatta, hogy a műveltség elemi szükséglet, az élet nélkülözhetetlen tartozéka.