Szentkuthy Miklós: Varázskert – Tanulmányok, esszék, előadások
Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012
B e v e z e t ő
Szentkuthy Miklós tanulmányírói pályafutása igen kalandos. Első tanulmánykötete a Magvető kiadónál jelent meg 1969-ben Meghatározások és szerepek címen. 16 évvel később, 1985-ben ugyancsak a Magvető vállalkozott egy javított és bővített kiadásra, ennek Múzsák testamentuma címet adta a szerző.
A Hamvas Intézetnél 2001 óta immár az ötödik Szentkuthyt tartalmazó kötet jelenik most meg, és egyre inkább úgy érzem, hogy mindegyik könyv szoros kapcsolatot „tart fenn” egymással, rengeteg keresztutalásra nyílik alkalom a lapozgatásukkor. Rövid példák erre: az egyik az Új Írásban megjelent tanulmányok sora, amelynek gyönyörű költői hangvételű felkérései, Juhász Ferenc tollából, olvashatók a Válogatott levelezés-kötetben. A másik példa a 10 éves Mikes Kelemen Akadémia évfordulóra írt tanulmánya ebben a kötetben és a válogatott levelezésben Füsi József barátságát illusztráló levélváltása.
Idézzük fel még, amit az Örök közelség, ezer emlék című dedikáció-gyűjtemény (2007) bevezetőjében írtam, majd a levelezés-kötetben (2008) megint nyomára leltem, de a történet leginkább ide illik: a Magvető kiadó egyik fiatal szerkesztője a 60-as évek végén pártfunkcionáriusi ihletettségből akadályoztatta Szentkuthy tanulmányainak kiadását. Először le akarta tiltani Szentkuthy megjelenését azzal az indokkal, hogy ezek a tanulmányok nem illenek bele a szocialista kultúrpolitikába. Sík Csaba segítségével mégis megjelent a kötet. De annyit elért – személyesen a 90-es években nekem tett vallomása szerint –, hogy mivel Szentkuthy „nem érdemli meg” a magyar írókról, költőkről készült tanulmányainak megjelenését, adják ki csak a külföldiekről szóló esszéit. Így is lett, az 1969-ben megjelent Meghatározások és szerepek – 29 tanulmányt magában foglaló – kötetben alig érthető logika eredményeképpen nem szerepelhettek magyarok, csak külföldiek. „Büntetésnek” szánt szelekció volt: a fiatal szerkesztő bonyolult fontoskodásával gyártott mondvacsinált érvet. Az 1985-ben megjelent Múzsák testamentuma című második bővített kiadás ezt jóvá tette, 575 oldalon 69 tanulmány, bírálat, egyéb cikkek mellett tartalmazza a kötet a Ben Jonsonról szóló doktori értekezését, valamint a Mítosz mítosza c. tanulmányhoz fűződő vita teljes anyagát. Az ominózus szerkesztő azt is elmesélte nekem, nem kis bűntudattal, de jóleső emlékezéssel is (mondván, hogy ej de régen volt, és ej de fiatal volt akkor…), hogy a Múzsák testamentuma megjelenése után, egy kötettel a hóna alatt, kvázi jóvátétel céljából eljött az íróhoz dedikáltatni, sőt, elmesélte neki, milyen „eredményesen” működött közre 69-ben a tanulmányok kiadásában. Szentkuthy nem „rúgta ki”, ahogy a szerkesztő mesélte (én nem voltam ott a jelenetnél), hanem megveregette a hátát, és „kedves jó barátját” egy humoros és kissé irónikus dedikációval ajándékozta meg.
1946-ban még sok tanulmányt kértek tőle. De a fordulat éve után, 1948 és 1958 között teljes némaságra volt ítélve Szentkuthy, ugyanígy a Múzsák testamentumában is 1947 és 1956 között. Miután Londonból hazajött még dolgozott keveset a Magyar Rádiónak, aztán a Válasz a „lejtőre” került, Szentkuthyt pedig, mint sokan másokat, fenyegették, elhallgattatták. A Bezárult Európa című regénye át van itatva a Rákosi rendszer abszurd megfélemlítő mindennapjainak naplójegyzeteivel. Felesége mesélt egy anekdotát: 1949-50 táján iskolaigazgatója közölte Pfisterer tanár úrral: „Miklós, be kell lépned a pártba, mert különben elveszik a lakásodat, könyvtáradat, és lehelyeznek vidékre egy kis faluba tanítónak. Menj haza, beszéld meg a feleségeddel.” Erre Pfisterer tanár úr ott és azonnal nemet mondott, és az igazgató további fenyegetésére, (rettegő!) unszolására ismét nemet mondott. De félni, azt félt. Mikor otthon elmondta feleségének, az összecsapva tenyerét felkiáltott: „Hú, te milyen gerinces ember vagy!” Mire Szentkuthy: „Nem, az nem vagyok, de nem tudtam megtenni!” Ezután nem publikált 1956-ig, úgy látszik, a múzsák mitikus végrendeletében ez is meg volt írva. Tanított, végig középiskolában; az egyetemi katedrát elfelejthette, miután Szabó Árpád felajánlotta neki, hogy menjen a debreceni egyetemre tanítani, de a marxizmust-leninizmust is tanítania kell. Ő még erre sem volt képes, mondván, hogy előbb meg kell ismernie ezt a tárgykört, addig nem tudja tanítani, amíg nem ismeri. (Nota bene, a Szentkuthy-könyvtárban őrizzük Lenin-Sztálin-Marx-Engels aláhúzott és lapszéli jegyzetekkel ellátot köteteit!). Ezzel teljesen elvágta az útját az egyetemi karrierjének. De tanárként fontos ember volt az iskolában, nemhogy nem helyezték vidékre, de kiemelt magyartanár lett. Szeretett tanítani középiskolában, erről szól az Égő katedra című kötet, amely a Hamvas Intézet első kiadványa volt Szentkuthyról. Tehát félelmei mellett megmaradhatott tanárnak a Márvány utcai Kossuth Lajos közgazdasági technikumban.
Azért tartottam érdemesnek, hogy minderre itt ilyen részletesen visszaemlékezzünk, mert ugyan a poklok poklát élte át szorongásban, rettegésben a negyvenes évek végétől, azonban mindez nem látszik meg a tanulmányokon, sőt inkább jól érzékelhető a szabad hangvétel, az igen magas szintű tanító magyarázat, elemzés. Az élet faggatottja beszélgetés-kötetben is (2006) igen erősen érzékeltem azt, hogy Szentkuthy belső ereje megnyilvánult a Kádár-rendszerben is: mennyire fesztelenül, szorongásmentesen vett kézbe és vitt végig egy-egy témát. Az itt közölt tanulmányokra, előadásokra is vonatkozik ez a modor, hangulat, gesztus. Gondolok itt például a Lear az őrült pipacs című, 1947-ben a Szabadegyetemen elhangzott három részből álló előadására. Ennek a különleges előadásnak írásban rögzítését megírtam az Orpheus Szentkuthy különszámában, és itt is közlöm a függelékben, annyira érdekes munka volt számomra feldolgozni az előadás hevenyészve leírt anyagát. Érdekes, mert a hangulata mint egy filmelőhívóban jött elő, erősödött, végül az egyik legközvetlenebb hangú műelemzés lett belőle. És hát egyetlen dokumentuma a 40-es évek végéről Szabadegyetemen és máshol elhangzott sok-sok briliáns Szentkuthy-előadásnak. Az előadáshoz készült jegyzetei fennmaradtak, ebből ízelítőül közlünk itt a kötet végén fakszimilét.
Vagy például: egymásra rímel a Válogatott levelezésben olvasható Magyar Hírmondóval (Magyar Rádió) folytatott beszélgetése és az ebben a kötetben szereplő előadások, amelyeket a rádióban olvasott fel, illetve amiket elutasítottak!
A most megjelenő kötet olyan tanulmányokat tartalmaz, amelyek természetesen egyik előző tanulmánykötetben sincsenek benne. A Múzsák testamentumának 1985-ös kiadása előtti tanulmányok részben rádióelőadások, részben szabadegyetemi előadások voltak, és csak később kaptuk meg ezeknek az írásoknak a dokumentumait. Másrészt felvettük a kötetbe az 1985 után írt szövegeket.
Egy másik keresztutalás lehetősége is felmerült bennem ezután: Az élet faggatottja – Beszélgetések Szentkuthy Miklóssal című kötetben, de a dedikáció-kötetben is feltűnt nekem, mennyire sugárzik Szentkuthy-Pfistererből a pedagógus, a „Fityó”-jelenség, ahogy őt nevezték tanítványai. Szentkuthy életművét nézve talán tanulmányai a legjobban érthető olvasmányok, a legtanulságosabbak és a legközvetlenebb stílusban írott művek, a bőségesen adott, mindenki számára elérhető tudás legjobb példái. Fő érdemüket abban látom, hogy a kisebb műveltségű, vagy egyszerűen még középiskolás és a legmagasabb intellektuális szintű olvasók egyaránt otthon érezhetik magukat a témákban, az előadói stílusban, a hangulatban. A kultúrát úgy kapják kézhez, mint életfontos emberi jelenséget. Megjegyzendő, hogy a Múzsák testamentuma kiadását több egyetem kérte, ajánlóleveleket is kaptam Kabdebó Lóránttól, Somlyó Györgytől, Kenyeres Zoltántól. Tehát nagyon hasznos lenne, és nem csak egyetemistáknak, hanem középiskolásoknak is. Sajnos a kötet nagy terjedelme miatt az újrakiadás nem kis nehézségbe ütközik.
A rádióelőadások esetében a dőlt betűs szavakról azt érdemes tudni, hogy maga Szentkuthy olvasta fel a mikrofonba a Rádió stúdiójában, és a szavak hangsúlyozását akarta a szavak aláhúzásával saját magának jelölni. De tovább menve ez minden előadásmódjára érvényes, saját szépprózájának felolvasására is. Sokszor hangzott el, hogy ha Szentkuthy olvasná fel műveit, sokkal több olvasó kerülne hozzá közel, több embert tudna lekötni. Tehát itt a rádióelőadásokban a dőlt betűk mindig a saját maga által értelmezett hangsúlyokat jelölik. Ezt azért tartom érdemesnek megjegyezni, mert nem minden esetben éreztem az arányát, a szerepét egy-egy aláhúzásnak. Mégis meg kellett hagynom, mert az eredeti szövegben az aláhúzások, itt pedig a dőlt betűs szavak nem feltétlenül az olvasott szöveg szolgai értelmezéséhez köthetők, hanem egy tanárember magyarázó szenvedélyének, hangsúlyozó előadásmodorának heves megnyilatkozásaihoz.
A Csoda és játékosság az angol irodalomban még külön említésre méltó, mert úgy látszik, túlságosan szabadnak, illetve elszabadultnak tekintette a Rádió szerkesztője, Schöpflin Gyula. Erről szól lemondó levele (1946. január), melyet széljegyzetben közöltünk, mivel nem illesztette be a Rádió programjába Schöpflin Szentkuthy tanulmányát. De nem csak ő félt közölni. Még hosszú ideig többen kritikusan fogadták Szentkuthy esszéírói megközelítését a témához. Végül a Holmi közölte 1993 áprilisi számában. Figyeljünk, mit idéz Chestertontól: „Vígan dadogni az emberek és angyalok nyelvén, belepancsolni a félelmetes tudományokba, szemfényvesztőn kóklerkedni piramisokkal és oszlopokkal, úgy rugdosni a mindenség planétáit, mint a labdát: ez az az ősi vakmerőség és fölényes közöny, amelyet az emberi léleknek, akárcsak egy zsonglőrnek a narancshajigálás tudományát, mindörökre meg kell tartania. Ez az a táncoló bolondéria, amit egyébként egészségnek nevezünk”.
És mit mond Somerset Maughamról, aki igen közeli lelki rokonának tekinthető (Szentkuthyné bevallása szerint leendő férje írta 1931 táján az angol szeminárium befejezését jelző saját doktori disszertációját): „Nem kell kálvini szigor, nem kell freudi túlelemzés, nem kell Joyce-féle megbolondulás, ezek nem »civilizált modorú dolgok«; viszont nem kell azt gondolni, hogy ez a Maugham túl-rokokó, ó nem: pontosan 1947-ben írja: »Én inkább lennék közönséges, mint affektált író, mert az élet közönséges, és az élet az, amit az író keres.«
Az egyik legszubjektívebb tanulmányának felidézésével fejezem be ezt az előszót: Sorsfordító lelkigyakorlattól végkiárusításig, melyet az Új Írás felkérésére írt Koszolányi Dezső születésének századik évfordulójára, 1985 novemberében. Érzelmeknek, történelmi képeknek a kamaszkorból felidézett egymásutánisága, mint szellem a palackból tör elő, de távolról sem unalmas, mert igazi „catalogus rerum” Szentkuthy stílusában: „Mindezek a lázadó gondolatok tulajdonképpen régen tüzes bográcsban erjedtek-gerjedtek bennem, de? – titok volt, bűn volt, el kellett fojtanom és a „sorsfordító lelkigyakorlat” abban állt, hogy az én gyáva Narcissus-forrongásaimat nyíltan, a Világirodalom kivilágított, meghirdetett, szabad színpadán erényként és művészetként láthattam a ’Modern Költők’ben.”
Köszönetet mondok a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárának, Varga Katalinnak és Hegyi Katalinnak, hogy a rendelkezésemre bocsátották a náluk őrzött kéziratokat.
Budapest, 2011. április 24.
Tompa Mária