Szentkuthy Miklós: Az egyetlen metafora felé
Szépirodalmi Kiadó, 1985.
Részlet
5. o.
(1)
Mikor ezt a könyvet kezdem, mi lehet más a bevezető tétel (vagy vágy), mint ez: nincs más célom, mint a vad, abszolút imitáció; körülöttem fullasztó, ájult-meleg levegő, ebben a gőzös mégis fix arany halálban egypár verébtorok cserregő sötétsége és főleg a lombok, füvek, névtelen mezei virágok milljó vonala, analitikus gazdagsága. Ezek a vonalak, a pazarló precíziónak ez a fantasztikus gazdagsága – ezek azok, melyek az imitációvágyamat mániává fokozzák. Catalogus Rerum, ,,Jelenségek Jegyzék” – ettől a legősibb vágyamtól aligha fogok szabadulni.
100. o.
(38)Két dolog izgat: legszubjektívebb életem legszubjektívebb epikai részletei, efemer apróságai, a maguk adatszerű, stilizálatlan egyéniségükben – és a világ nagy tényei, allegorikus, Standbild-szerű nagyságukban halál, nyár, tenger, szerelem, istenek, virág. Stíluszavarom egyik oka már most az, hogy a mondat témája rendszerint valami analitikus apróság, finesse, kép- vagy gondolatbeli paradoxon – s ezen részletetek részletének leírásába pumpálom bele, mellékmondatok, szóösszetételek, ritmusgyilkos jelzőlitániák alakjában a mitikus nagy kulisszákat (tengert, nyarat, halált stb.). Leírok például egy speciális női ajakformát és azon egy még speciálisabb rúzsízt, s az ezen leíráshoz szükséges apparátust megtöltöm élet és halál, szervek és vérnyomás, szerelem és mesterkéltség nagy, általános érdekű tényivel s problémáival. Ez is egy fóbia: nem merem a ,,nagy”- gyal kezdeni, s innen a groteszk mondat: az efemerség hajszálaiba kötözött ólomnehéz örökkévalóság. Ahelyett, hogy egy regényben szerepeltetnék tíz személyt: egyetlen személyt írok le, s analízis közben mondok el (gyáván!) tíz regényt zárójelben. Mondataim: állarcok; közvetlenül a bőr alatt lévő (egészen a felülethez szorult) daganatok. A fontos csak az, hogy a kis álarc, a bőr ott legyen az elején, a tetején: ha látom, hogy a halálról akarok beszélni, de a mondat eleje a szappanhab lassú csurgásáról szól (vagyis megvan a kis epidermisz): tökéletesen meg vagyok nyugodva, jöhet a halál, egyetlen fontos témája, a maga duzzadó (álarcot és bőrt a végtelenségig feszítő) terebélyességében, mint hasonlat, mint játékos dekoráció, nyelvtanilag, mondatszerkezetileg a szappanhab témája alá rendelve: a ,,szappanhab” (az epidermisz) egy négyzetcentiméter, a ,,halál” (az alatta lévő daganat) húsz négyzetcentiméter.