Részlet a Szent Orpheus Breviáriumából „ars poetica” gyanánt (Sz.O.B., Magvető, Bp. 1973. – I. pp. 345–347):
– Borgia Ferenc imája –
Egy fiókból kulcsokat húzott elő, s egy másik szobába mentek. Ott lógott az ifjú valenciai érsek arcképe. Alatta kis feszület és térdeplő. Ferenc a legtermészetesebb mozdulattal odatérdepelt, mint ahogy más a cigarettatárcája után nyúl. „Hallgass meg, hogyan kell imádkozni –, mondta gyermekes komolysággal a császárnak –, ott van egy jó fotel, abba ülj le, nem a fekete, a másik, ennek el van törve a lába.” Mikor a mosolygó Károly egymásra csapott lábbal eltűnt a fotel mélyében, Ferenc hozzáfogott:
– A császár itt, mögöttem bizonyára azt hiszi, színészkedem: éppolyan barokk pojáca és hervadt feudum vagyok, mint oly sokan az ő környezetében. Jó helyen térdelek: feszület és nepotista mákonytól hülye Cesare között. De én ismerem a titkos és abszolút vérkeringést a halott istenség és a gyalázatos-naiv Cesare között; én tudom, mindenki közül a legjobban tudom, mi az összefüggés egy deliráló spanyol nacionalizmus és egy világok fölötti Egyház-absztrakció között. Tudom, hogy mi a festett színpadi vér és az igazi, hogy a kettő között nem lehetett soha szakadék, mert egy bennem, Borgia Ferencben. Tudom, hogy a mázolt kulissza őszinte; hogy a hisztéria a logika legszebb állapota; hogy a tehetetlen barokk úgy szorította alkotóit, mint angina a mellet; hogy még a veszett Puerta del Sol babonákban is az élő istenség tridenti skolasztikája precízebb, mint másutt; hogy arisztokrata pózaimban egy örök démosz örök egyszerűsége, vízbe, földbe, tűzbe, égbe ásottsága érvényesül; hogy álarcaim éppoly fájó idegek, mint az arcaim; hogy minden betegségem virginálisan friss, átlátszó és perennis bölcsesség; tudom, hogy ez nem flancos vagy kétségbeesett apológia, hanem leltározó bürokrata józanság. Tudom, és mindenkinek tudnia kell, hogy Cesare-értésem nem piktorok esztétizmusa, nem humanista comprendre-szertelenkedés, nem is póz, hogy saját tisztaságom rikítóbb legyen, nem kacérkodás a sátánistákkal, nem elmerülés egy erkölcsi relativizmusban, nem! ez elfogadása a teremtés határtalan színességének és határtalan moralizálásra kényszerítettségének, s a kettőnek együtt, mint kibogozhatatlan titoknak.
Édes jó Jézusom, tudod, rögeszmém, hogy a barokk csak úgy lesz teljes, minden eddigi teljességei után, ha én megszentelem, ha én igazolom, ha saját életemmel, tévedéseimmel, színházaimmal, isteni szenvedéseimmel, földnél mélyebb egyszerűségemmel, prófétákénál rekedtebb vallásosságommal, karthágói nimfomániásokénál érzékibb és líraibb szerelemmel, katonai heroizmusommal, kórházi pöcemosogatásommal megmutatom mindörökre, hogy ezek a spanyolok az egyetlen emberi lehetségeset mutatták a világnak, s aki nem spanyol úgy, ahogy én: az hiába jött a világra! Ezt a mondatot elfojthatta volna számon holmi ál-alázat – de minek, mikor alázat vagyok a részegségig? Van-e megalázóbb köpenyem, mint az örök barokkság fojtó maskarája, melyet mindenki kerül, mint múmiát és maszkot, s én tudom, hogy ők a színészek és én a katolikus bárány, aki először őszinte a világon. És tudom azt, hogy ez a barokk ősemberiség szörnyű veszély: ha csak egy hajszálnyi kompromisszumra merek lépni a nem-barokkal – a semmibe, a meddő guignolba zuhanok, mint egy nagypénteki gyertyatartó, melyet lerúgott a túlbuzgó sekrestyés. A státusom: kétségbeesett státus, patologikus státus, paradox státus – de ha egyszer emberi lényeget és isteni lényeget akarok a legfilozofikusabban és legnéplírikusabban megvalósítani, akkor nincs más út, mint ez a hazugságlátszatú feszültség, áldinamikának látszó, kigúnyolt lelki rémdráma a corpus domini nostri Jesu Christi előtt.
Nekem most el kell engednem magam mindentől, pápától, feleségtől, szülőktől, barátoktól, hercegektől és szüretelő parasztoktól, el az egyetemi tanároktól, el az íróktól és művészektől, el a szentektől és a konvenció-barokktól: olyan egyedül leszek, mint még senki a magány-métier régi habitüéi közül; kihívó abszurditás leszek halálomig és halálomon túl is mindenki szemében. Ha valaki majd csuklójára vesz egy zöld kis békát, és azt mondja csücsörögve néki: „iri-firi békaláb, virít-e már káka, nád” – mindenki jóságáról, egyszerűségéről, szentferenci children’s cornerról fog beszélni, erkölcsileg áttisztult panteizmusról, népi világosságról, – s ha véletlenül emlékszik még rám, Spanyolország dekadens gandiai feuille morte-jára, elégtétellel mondhatja – miféle neurotikus képleteket, nyakatekert evokációkat zúdított volna Borgia Ferenc erre a pöttöm kis drága ebihalacskára. Pedig az én szövetségem régibb a békákkal! Ismerem mindegyiknek a hangját, kottáim kötetébe van leírva; névről ismerem őket, éjjeleket beszéltem át velük a legkülönb dialektusokban, etettem, temettem őket, új sár-alhambrákat túrtam nekik a leglucskosabb lápokban, s végre, végre, bűnök bűne, egy pár metaforafűzért is fontam a levegőbe köréjük, de úgy, hogy érzékeny kis bőrüket ne érje. Ez persze mind nem fog számítani, erről senki soha hallani sem fog – de a portugál király koronázásán a költés napjától számított két hétre orgona-toccáták fogják zúgni a mindenható próféciát: „iri-firi békaláb, virít-e már káka, nád”.
S így lesz ez végig: pápa mellett én leszek az Antikrisztus, feleség mellett az önző Nárcisz, szülők házában a tékozló fiú, barátok között a hencegő és az áruló, hercegek között a majom-demokrata, parasztok mellett a raffinement madárijesztője, Salamanca egyetemén a bonmot-puffogtató romantikus pamfletista, írók között előkelő dilettáns, művészek szemében a dühöngő antiesztézis, szentek előtt terror-politikus és a konvenció-barokkban e stílus bojkottált Nagy Betegje. Noha szemem a feszületen, látom a császár mosolyát a fotelban, s hallom is, amint mondja: te, Borgia Ferenc, nem veszed észre, hogy te egyrészt kéjelegsz ebben a mérnökileg kistafírozott egyedülvalóságodban, másrészt gyáván védekezel, gyáván kérkedsz? – De észreveszem, mert ehhez a Borgiáknak éppúgy nem kell szemüveg, mint az imperátoroknak: igen, én kéjelgek, igen, én gyáváskodom, igen, én ennek bevallásával is érdemekre török. Igaz. De valami emberit csak szabadon kell engednem, hogy a nagy nem emberit véghezvihessem? Kételkedtem hivatásomban nem egyszer: épp ezért kell az apológia. Adj erőt, Istenem, hogy tovább is szerethessem életem nőjét, akkor is, mikor ő azt hiszi, hogy tán más két rímpárjában több az érzés, mint az én egész felfújt kazuisztikámban; szolgáljam a pápát, hipnotizált udvari agárként, mikor ő azt hiszi, hogy anarchista vagyok; dolgozzam gyermekeim üdvén, mikor ők apjukat elkönyvelték embertelen kalandornak; s imádjam Krisztust, mikor minden égi és földi hierarchiák azt vélik látni, hogy beteg fantáziám a szellemes libertinek bandájába ragadott. A barokk reménytelen megszenteléséhez adj reményt, édes, egyetlen Jézusom!
Ferenc felkelt, és kissé humorosan, kissé könnyitatottan mondta V. Károlynak: „Nagyjában így szoktam imádkozni. Nekem nem lesznek variációim. Szent Tautologosz” – és elkacagta magát.