Frivolitások és hitvallások, XIV. Magvető kiadó, 1980.
Fejezet a szerelemről
(1936)
SzM: Metafora-könyvem után egy évvel jelent meg, tehát 1936-ban, a Fejezet a szerelemről, melyet már a Prae korrektúrájával párhuzamosan kezdtem írni. Ez a regény az Első Kecskeméti Hírlapkiadó és Nyomda Rt.-nél jelent meg, szintén saját költségemen, ahogy saját költségemen fognak eltemetni. Ezt a kecskeméti nyomdát Németh László ajánlotta nekem, mert a Tanút ott nyomták. az Orpheus-füzetek is részben ott jelentek meg.
Műveimet nem szoktam újraolvasni, de ezt a Fejezetet különösen mély homály fedte. Most, mikor beleolvastam, hogy nektek tudjak róla valamit mondani, meglepett, hogy huszonöt-huszonhat éves koromban mennyire hasonló volt világképem vagy világnézetem vagy világtükrözésem – hamarjában nem tudok jobb szót találni – mint most, félszázad múltán. Játékosan és komolyan, ahogy ez már nálam szokás, megemlítem, pillanatra megijesztett: ötven évvel ezelőtt is már azt írtam, amit most? Ez lehet lepocskondiázó bírálat is: mi az , fiatalember vagy öregúr, maga félszázadon át ismétli magát? Rien de nouveau? Ez félelmetes bukás! Rossini Sevillai borbélyában énekli: ezt már mondta, mondjon mást is!
Megpróbálom mentegetni magamat röviden, világnézetileg, gondolatilag, hogy ne mondjam: filozofice és mitologice. Nem baj, ha az ember fő-fő gondolati tengelye fél századon át azonos, nem baj, ha folyton nem új és új az alapondolat. Lényeg az , hogy az alapgondolatot ezerféle figurációban, variációban ábrázolja, és az ábrázolások tényleg legyenek színesek! Hogy matematikai hasonlattal éljek: lehet egyetlen közös nevező gondolatilag, csak a számlálók legyenek tarkák, különbözőek. Bölcseleti alapom ugyanaz, ezen nem változtathatok. Hogy sikerült-e tartósan tarkának lenni, azt majd eldönti az utókor (bár ez nem éppen a legmegbízhatóbb fórum).
Most elmondom, ami róla felszínre jött emlékezetemben – ez a könyv, talán leginkább összes könyveim között, irodalomtörténetileg vagy esztétikailag kimeríti a személyazonossági igazolvány fogalmát.
Mint mondám, a Prae legjellemzőbb tulajdonsága a lélektani (vagy anti-lélektani) elemzés volt, elég távol a freudi alapoktól, matematikai stúdiumaim alapján, inkább valami alkímiai munkát végeztem a „lélekelemzés” területén. De találni ott bőven barokk metaforát, színes szcénát is, és a drámai jelenetek iránti érdeklődésem egyenesen vitt, sodort a Fejezet… megírásához.
Ez a könyv már egy nagy vágy kifejezése, nemcsak a drámai jelenetek iránt, hanem a regényszerű regény iránt, a cselekményesség iránt, sok minden benne már a Szent Orpheus Breviáriumának előrevetett árnyékaként fogható fel. Összegezve: a Fejezet középúton van a matematikusan lélekelemző Prae és az Orpheus között, amelyben őrült formában tombol dráma és regényszerűség.
A könyv másodszori kiadása alkalmával, Könyvpremier című műsorban Salamon István készített velem interjút.
Mindent összevéve: nagyon keserves, nihilisztikus, pesszimisztikus, úgynevezett „egzisztencialista” szellemben írtam ezt a könyvet. Jean-Paul Sartre filozófus és politikus egész életét nem jellemezte-e a Semmivel való egzisztencialista küzdelem (L’Etre et le Néant) és a legradikálisabb baloldaliság? (Les Temps modernes folyóirat, Merlot-Ponty-val – 1946-tól). a stílus hiperbarokk és fantasztikus, a gondolkozás pesszimista, az emberábrázolás erősen és kegyetlenül lélekelemző.
Abban az időben már az angol barokk líra ismeretes volt számomra – alfám és ómegám lett! – hiszen a könyv mottója egy 17. századi angol barokk lírikustól, Th. Randolph-tól származik: „women, that are things against my fate…”, asszonyok, sorsom gáncsolói… Ennek értelme nagyon világos: a költő úgy érzi, van egy életútja, van egy mondanivalója, de belegabalyodik a szerelembe, amelyet divatos szóval ambivalensen fogad el. Nagyon élvezi a nők szerelmét, azok testi és lelki „gyógyhatásait”, ugyanakkor úgy látja, hogy a szerelem – eltéríti igazi gondolati és morális útjáról. Például Antoniust is Kleopátra eltérítette a politikai vérengzés útjáról, elmerült a szerelem bűneibe, hogy a politikai vérengzése erényeibe merült volna el. Ez sok középkori legendában is előfordul: nagy hősök szerelmi varázslónők karjaiba esnek, velük kéjelegnek, ahelyett, hogy gyilkolnának, és a legújabb módszerekkel az embervágóhidakat reformálnák. De aztán a pribékek visszahívják a hőst, a kéjelgés bűnéből visszatérnek a vérengzés és gyilkolás színterére, a sintér- és hóhér-műhelyekbe, vagy erény útjára!
Végül: abban az időben már nagyon elmerültem a zenében is, az utolsó fejezet címe: Messa da requiem jelzi ezt, Verdi Requiemjének lévén ez a pontos olasz címe.