Részlet

Szentkuthy Miklós: Ágoston olvasása közben

Részlet

(40)

III. 20. – Saguntum pusztulása.

Hányszor írjuk le életünkben ezt a szót, hogy „pusztulás”, és milyen kevésszer realizáljuk elmélkedő kényelmünkben és literátorkodó sziesztáinkon, hogy ez valóban a világ egyik szerves alkotórésze, mint a Grand Hotel előételeinek a lila, befőtt friss dió héjastul, hogy ez a pusztulás minket is vár, mint az óralap számai a biztosan érkező mutatót.

A Civitas Róma-része nem más, mint a pusztulás képe, követelve, mint már előbb is jeleztem, az állásfoglalást, az élménnyé-tételt, a gondolati elhelyezést és a morált! A történelem méhében a Meddőség nagy Hephaistosa kalapálja a szikrázó semmit, ez az első benyomásunk, mikor megpillantjuk a 28 éves Hannibált Saguntum csillag-szögletes falai alatt.

Mi a Semmi erkölcstana? mi a pusztítás stílusa? logikailag mekkora rész rágható meg belőle, mint hernyócskának az óriási eperlevél? mi az a maximális literátori átélés, mely a maga méltatlanságában (elemi méltatlanságában a pusztulás örök realitás-töménysége mellett) mégis megállhat a tények között, mint legjobb cseléd?

Vajon abszolút semmi ez, amit Hannibál ott Saguntum alatt elkezd? vagy csak a gondolat pepecselése látja így? hérosz ő valóban, tele mellékes szélhámos vonással, vagy szélhámos ő csontja velejéig, és a héroszkodás csak járulék a részeg brigantin? Hogyan fessem meg a képét? Holdkóros idealista; veszett leopárd; venyige-édes ifjú lovag, „heraldisch Geck”; rablóvezér; naiv Impérium-teoretikus; a démosz X tajtékja, akit felvetett a kollektívum-alvilág; az arisztokratikum démona; Isten misztikus eszköze, akár mint népek üdvözítője, akár mint népek apokaliptikus ostora? mindez együttvéve, ami már körülbelül annyi, mint mindebből semmi sem.

De itt áll Hannibál Saguntum előtt, s ami még félelmetesebb az Isten nézőpontjából: itt áll az egész agy és egész boldogságvágy bennem, és határozott, végleges állásfoglalásra kell jutnom e 28 éves isteni papagájjal, a történelem magnetikus idegenségével. Ha Szókratész előtti mitikus odaadással az igazságot akarom; ha spanyol szenvedélyességgel Krisztus arcát akarom örökké a világtájakba préselni, mint Veronika-kendőbe; ha a szépség legmákonyosabb ihletőm; ha nőkkel lett azonos a humánum, és kiirthatatlan bennem minden másodpercnek Istenbe-oltottsága, akkor hogyan fessem le egyértelműen a fiatal Hannibál képét?

Eltúlzom a „végleges, egyértelmű állásfoglalás” jelentőségét? Csak azért mondok ilyeneket, mert a történelem körülöttem ilyenekre tanít, mert szégyellem a valóság borzalmas egyoldalúságai és leegyszerűsítései mellett a gondolat lényegi ingadozásait? Vessem el egy nihilisztikus és erkölcsileg következetes gesztussal mind a kettőt – Hannibált is és a gondolkozást Hannibálról? Természetem olyan, hogy a „mámoros puma” és a „papír-rágó-problem-homunculus” között sohasem fogja (élményszerűen saját magában) megtalálni az átvezető, tehát egyáltalán komolyan tekintetbe veendő típusokat?

Saguntumot pusztulás fenyegeti. De ez sem magától értetődő és egyszerű. Pogány szempontból pusztulás, keresztény-extatikus szempontból feltámadás, az élet kezdete; a vértanúság bacchanália, az örökkévalóság szemérmetlenül lélek-közelbe tolult meztelensége.

Itt állok a történelem kapuja előtt, és még azt sem tudom, hogy halál-lovak óriási fekete orrlyuka fogja magába szippantani lelkemet – avagy az élet érdemességét hirdető lányok mentenek át a legvalósabb Valóságba? Vajon komolyan gondolkozom-e a történelem értelmén vagy egyszerűen az értelmi ember reflex-nosztalgiája ez a nem-értelmi iránt? Csak utálom a szépség és intellektus degradált szerepét az operai sors-viharban?

Folyton a történelemről beszélek, mintha ilyen homogén preparátum, mint a történelem léteznék a világon! Ezer figura, millió helyzet van, és ennélfogva ezer állásfoglalás, millió pro és kontra. Csak teatralitás, gyávaság, intellektüel kezdet-legesítés beszélhet a történelemről.

Ne kertelj: éjszakád őszinte csöndjében, csak Isten és saját nád-futilitásod között felfüggesztve – Hannibált nem akarod! A probléma sohase és egyáltalában nem az, hogy Hannibált Saguntum előtt igen vagy nem, mert Hannibált Saguntum előtt öröktől fogva és per saecula saeculorum: nem, nem és nem, a legrezzenőbb ingadozás nélkül! A probléma ehelyett ott van: miért oly fontos és lehetséges, hogy a világban egy ilyen Kráter-Negatívum vezető szerepet játsszon, és ha örökké mégis játszik, nem kell-e öngyilkos pesszimizmussal e Nem máglyájára dobni magunkat, ha egyszer ő a főszereplő, és mi csak a nyomorék „silent Musae”?

Milyen tragikusan titokzatos pillanat:

1) vajon Saguntumban maradok, utolsó percig, az egyetemen filozofálva, a kertekben fêtes galantes-ok éjein lányokat ölelve és pszichologizálva, a gondolat rokokóját s a vallás véres szecesszióját keresve?

2) avagy Hannibál mellé állok, megtagadva mindent ebből a saguntumi életformából, belevetve magam Impérium-Absztrakciók nagy hisztériáiba?

3) avagy a kettő között találok emberi kompromisszumot?

4) avagy, bús tetra-strófa, minderre nem lesz szükség, mert egy névtelen, programtalan, egyéniségemtől vadidegen pusztulás lök a nihilbe, mielőtt e világról csak ködös emlékképet is vihettem volna magammal? Van-e elviselhetetlenebb gondolat, mint itthagyni egy idegen, gaz akarat szeszélye miatt ezt az egyetlen világot, mielőtt valami határozottat megtudtam volna róla?

A legszerényebb (és mégis legszerénytelenebb) kérés a Sorstól ez: a saját halálomat kérni, nem egy idegen véletlen hülye maszkjával kerülni a koporsóba. Nem akarok eszköze lenni semmiféle idegen istennek, áldozata ismeretlen erőknek: saját testem gondolat-átkú, szerelem-gyökerű és mítoszlevelű fája saját magából fejlessze pusztulása fekete nedvű gyümölcsét! Pedig a vesém, szívem, tüdőm nem én vagyok, pedig a történelem körülöttem nem én vagyok! és valószínű, hogy e két tolakvó idegen közül az egyik, vagy karöltve, mint pajzán iker-driádok, visznek idegenbe. Hogy lehet stílusosan elviselni ekkora embertelenséget? Vagy kell-e mindenáron a stílus? Ne legyünk-e ingyen sirató nők? Hátha csak az emberiség egész efemer affektációja ez a félelem az állati jajtól, az ordenáré vénasszonyi siránkozástól?

Hátha Atlantisz kultúrája, szerelme, vallása, politikája és művészete: a fékezetlen, stílustalan, „effeminált”, hérosz-tudatlan ordításon alapult, az élet kifejezhetetlen gazsága és butasága miatt? minek előkelősködjünk? Atlantisz talán, melynek területéhez és idejéhez képest mi csak intermezzo vagyunk, ez az Atlantisz talán egy nagy redukció volt; rájött, ráérzett arra, hogy mindössze két elemből álltak lakói: szerelmet akartak és meghülyült majmokként féltek az élet metafizikai nonszensz-lehetőségétől, a halál-totalitástól, az istenek kárörvendő némaságától.

1) Az élet élni akar, s minden virág, gyümölcs, továbbkéklő tenger, Cannes és amőba-béke jelképe és kosara a nő, a szerelem,

2) s az élet fél, őrülten, veszetten, öngyilkosan fél saját halálától, s így értelmetlenségétől;

egy végtelen intenzitás és végtelen horror egyszerre, tertium non datur. Ha ez volt Atlantiszban a fő és egyetlen és minden egyebet kizáró idea, akkor ott nem lehetett „stílus”, és alig lehetett Hannibál. Hannibál és a történelem lényege éppen e két atlantikus emlék teljes kiheréltsége a testből: valami rikító puritánsággal anti-erotikum és éppoly végtelen határozottsággal halál-tudatlan.

De miért beszélek Hannibálról, lássuk magát a terepet, a hegyet, a spanyol várat. Sárga kúp, egyesítve mindazt, ami a sárga szín csak lehet: az álom alaptónusa, ortodox ornátusok súlya, tompasága, babonaérettsége, napraforgók paraszti nyíltsága és rongyos-egészséges pesszimizmusa, a királyi koronák hamleti glóriája, a spanyol föld és szik és szahara és karszt és pörkölt agyag sivársága; pompától proletárig minden.

Erre épült a vár, és falai éppilyen aranyak és aszkéták. A vár négy egymás mögötti falból áll: gyerekek játékkockáit lehet így egymásba tolni. Fantasztikus csillag-ágakban szökell jobbra-balra a vár, valóban, mint a tengeri csillag. Védekezés és támadás szörnyű szikrája. Milyen furcsa, hogy ez már öröktől fogva így van: kell vár, kell támadás és védekezés, és közben, noha örök tény és másképp eddig még sose volt, mégsem érezzük annyira öröknek és végzetesnek, mint például tavasz és tél váltakozását. Honnan ez az illúzió? A négy egymás mögötti fal nem egészen párhuzamos, szögellései olyanformán élesek, mint az aprófa, ha térden törjük ketté. A négy falon túl, a csúcson épült a fantasztikus város, összeragadt cseppkőszerű házakkal, miniatür-képek, Breughel-massza, Monte Carlo, futónövény a fekete égen. Ebből jönnek ki-be később a püspökök, mint vörös kukacok az ementáli lyukakból. Ez az egész vár, sztalaktit, szurok-ég kompozíció tölti ki a kép közepét. A három másik elem egészen aránytalan ehhez: a figurákhoz viszonyítva Saguntum csak modell egy vakondtúráson.

Lent, a kép közepén áll Hannibál, őt nem írom le – ő az, ami elvont kérdés és kétségbeesett líra alakjában eddig is volt e margón. Jobbra fent állnak kubisztikus egyszerű tömbök alakjában a pogány isten-szobrok talapzatai, de csak a talapzatai, egymás mellett vagy hat-hét. Az istenek maguk: „dii helluones atque nebulones, sacrificiorum adipibus inhiantes” – vagyis az istenek, ezek az iszákos kumpánok, széltolók, akik oly mohón nyaldossák az áldozatok lecsurgó zsírját – mondom, az istenek leszálltak talapzatukról és állat-mozdulatokkal, mint a párzó macskák vagy hortyogó markotányosnék, hemperegnek a földön, zabálva és nyaldosva és szopogatva az áldozati húst, gyümölcsöt és ánizsos borokat. Elképzelhetetlenül undorítóaknak kell lenniök, szétvetett lábaikkal, fóka-püffedt csípeikkel. Balra pedig egy óriási fáról, mely az egész várost beárnyékolja: egy fiatal nő és egy nagyon öreg férfi teteme lóg, megcsonkítva, mert ez a közélelmezés lugasa, ezeket a tetem-foszlányokat osztják a bezárt város lakóinak. Hogy éppen egy sügér virgo és egy szakállas aggastyán csüng a fáról, talán azt is jelenti, hogy a szerelem és gondolkozás két átkos koncán csámcsog a világ, míg a kapuk előtt a karthágói vezér követeli az ő másik drámáját.

…És örökre ez a játék: akiben abszolút igaz és mély az érzés, az kifelé nyers, durva, száraz, közönyös, sőt ellenséges boszorkánynak látszó. Csak az segít rajtunk az életben, aki lelke mélyén üres és léha, de éppen az ilyen annyi kedves szót, gesztust, apró árnyalat-finomságot, egyszóval a felület édes precizitását mutatja, hogy lemondunk a nagy lényegekről.

A puritán elv: „oly mindegy, hogy egy ügynök hasa fáj vagy Leonardo a Hold titkán gondolkozik, mindkettő, annak aki átéli egyforma fájdalom, probléma és harc. A fehéregérnek, ha a farkára lépnek (mondja Betta, humanista barátnőm), éppoly kín, mint X próféta vagy Y világmegváltó vértanúsága. Csak sznobok (így folytatja humanista barátnőm), naiv és hetyke intellektüelek látnak nagyobb értéket (horribile dictu) Leonardo probléma-harcában, Jákob angyal-harcában, mint egy egyszerű paraszt vagy izzadt ügynök mindennapi szenvedésében. Annak az ügynöknek a fájdalma éppoly fontos, nagy és lényeges dolog, mint Leonardónak a Hold vegytana”.