Szentkuthy Miklós: Kanonizált kétségbeesés
Részlet
1. Aranyádvent, koldusádvent.
A tizenegyedik és tizenkettedik században is az ún. „egyszerű nép” körében sokan fellázadtak – plebánosverő cséplőktől a misére járók „szabotázs”-áig – katedrálisok és püspöki paloták lakói és fantasztikus kincsei ellen; fellázadtak a Hétfájdalmú Szűz türkizkardjai, a Szűz rubinszíve és toalett-tükör rámája ellen. „Ez nem Betlehem, ez nem istálló” – amiben természetesen igazuk is volt.
Például (nem és nem l’art pour l’art blaszfémiából) a karácsonyi körmenetek bábszínházos, sorozatos színpadán a Szent Jászol színterén igazi ganéj volt a tehén és a pásztorok juhai mögött: dacból a különböző európai „keresztény” királyok karácsonyi körmenetre küldött aranyalmái helyett. Az aranyalmákat persze az illető királyok morcos-hóhér és küklópszrendőr udvarnokaival őriztették. A ganéjt, az igazit, a betlehemit, nem rövid tépelődés után, nem merték lehányni – ilyenkor mindig a legjobb a „szentségtörő” (legszentségesebb) tüntetés ideiglenes eltussolása. Mondjuk: a körmenet után kutyaparizer főúrian kegyes szétosztása.
A ganéjjal Nagy Károly aranyalmája ellen „játszó” parasztokról az urak (Ecclesia; Imperium; a leghígabb velejűek) azt képzelték, hogy a körmeneti, betlehemi színpadra rakott lócitrom, kecskebab, tehénlepény a parasztok részéről csak buta, teológia-tudatlan ál-áhítat a Nagyegyház védő spanyolfala mögött – és utolsónak még a ganéj lesz a legjobb falat a parasztoknak a karácsonyi vacsorához – ha böjtös, hát legyen böjtös.
2. Lovag vagy pap? Isten vagy briganti?
Hugót ez időben már pappá szentelték, de a grenoble-i püspökséget még nem kapta meg VII. Gergely pápától, bár huszonhét éves korában, később, a pápa szentelte azzá. Hugó nagyúri katonacsaládból származott (afféle félgróf, félkalandorok), apja természetesen fiából is antik és keresztény vezérkari főnököt óhajtott kreálni. Undorral látta, hogy fia folyton a könyveket bújta (ekkor alig értve őket – mazochizmus és hiúság), még ha a páncélterembe zárta is a halálmerev maskarák közé – Herkules-platnik, konzervdobozok, az álheroizmus mumusai.
A gyengetestű, gyengeidegzetű Hugó mindenáron meg akarta tanulni a lovagi vércirkuszi tornák minden amfiteátrumi rafinériáit: azon egyszerű okból fogva, hogy ne mint kretén fordítson hátat a lovagi (gazemberi) életnek, hanem erősként, hatalmasként – ha Héraklész mond le a birkózóbajnokságról, az szép és elegáns dolog, de ha egy nyomorék neurotikus törpe szökik el a zászlós, ringyós porondról, az bizony szégyen és dummerauguszt dolog.
Persze nőssé is akarták tenni. Az első ellenfél (ellenvőlegény) azonnal lefordította lováról, lándzsája végén úgy hintázta Hugót, mint halász a pontyot vagy harcsát a levegőben; páncélja szétesett, mint egy fiókos szekrény, vére kunsztrajzokat csepegtetett a viadal homokjára – vizesnyolcas fűszeressegéd a krejzlerájában.
Utána (ehhez volt ereje Hugónak) eltűnt, titokban a páncélgyűjtemény gótikus folyosójára szökött – visszhangzott az, mint az Isten lelke máig is, teremtő bánatában, a teremtés kozmikus fiaskója fölött.
Hugó, szokásos önkínzásában nekirohant a vaküres, kiállított páncéloknak, törte, zúzta őket: ezzel gyötörve magát, hogy íme, ilyen cúgos csövek és Vénusz-domborműves bádograktár az ő (Hugó) egyetlen lehetséges ellenfelei, üres spórkasszák, kelepelő kísértetek.
Egy idő múlva bejött az egész udvar, győztes vőlegény, menyasszony, és röhögő kórust rendeztek – szőkeségek és jegygyűrűk.
A következő napokban dőlt el (titokban), hogy Hugó menjen a fészkes fenébe – papnak, fráternak, páternak, akármilyen bolond barátnak: a menyasszony (ha akarod, gótikus sztriptíz) vezette (a jóisten tudja, miért?) a menetet a szomszéd kolostorba. Mikor az apa ezt az önkényes komédiát megtudta, mérgében felfordult, mint egy autószerencsétlenség áldozata – „az ő fiából püspök legyen, ha már pap – ne kolduló vagy locsogó barát –, valagukkal a gyóntatószéket (korai koporsóként) szétrepesztő parasztasszonyok lógó fejű gyóntatója”.
Vágtatott is valami legkézenfekvőbb püspökhöz – toronysüveg, bíbortorony, toronykolomp, harangláb –, no, ez legalább „úri” miljő – itt legyen Hugó titkár stb. Így is történt a későbbiekben.