Regények Öt életrajzi fantázia Saturnus fia Előszó

Előszó

Szentkuthy Miklós: Saturnus fia

Előszó

Kétségtelen, hogy a XX. század fordulóján egy szépirodalmi jellegű Dürer-könyv három dolog semmiféle körülmények között nem lehet:

1. Nem lehet a 30-as évek táján divatba jött „regényes életrajz”, afféle biographie romancée, nem lehet pedig azért, mert ez a fajtalan műfaj, melyre az irodalomtörténet méltán hengerítette rá a sírkövet, az ónaturalista, ópolgári szabványregény elavult szellemében és elavult eszközeivel dolgozott, siralmas vagy nevetséges kényszerházassága volt penészes kosztümökben parádézó kültelki jelmezbálnak, tudálékos, filológiaszagú történelmi leckének és a „szórakozva tanítás” azon gyanús változatának, melynél nehéz lenne megállapítani, hogy a tanulás vagy az élvezet volt-e gyengébb minőségű. Az effajta romantizáló, „művészi színvonalú” kolportázs- vagy riportregények lusta dilettánsok tollából jutottak hasonszőrű közönség kezébe – a történelmi korok lényegét alig-alig találtuk –, tragikus-drámai átélés helyett a páholyban ülő kényelmes szemlélet, tabló, életkép, pantomim; a történelmi múlt: kuriózum és pletyka. Hiányzott belőlük a véres aktualitás: minden történelmi regény csak abban az esetben létjogosult, ha a megírás korának legélőbb kérdéseivel izzó kapcsolatban van, művészileg, históriailag. Ezeknek az igényeknek a sablon „regényes életrajz” nem felelt meg, további életben tartása legfeljebb kommerciális, irodalmi ószeresség kérdése.

2. A szerzőnek okvetlenül ki kell használnia azt a legnagyszerűbb XX. századi társadalmi és technikai körülményt, hogy az olvasóközönség legszélesebb rétege újságok, képes folyóiratok, reprodukciós könyvek, rádió és televízió révén napról napra, a legszorosabb tér- és időbeli közelségben, a világ legtávolabbi tájainak és a történelem minden korszakának, a tudomány eredményeinek (egyáltalában nem baj, hogy nem rögtön a legtudományosabban) legszélesebb perspektívájú tanúja. Hiszen az utca plakátjain is néger szobroktól francia katedrálisokig, divatlapjaiban legmodernebb építészettől Dürer-korabeli hitviták ugyancsak vad torzképéig (jelen könyv jellemábrázoló stílusának például egyik legfőbb ihletője): mindennap mindig lát belőlük valamit. A mai alkotóművészre ez éppúgy áll, még fokozottabb mértékben: soha még eddig az egész világ minden kulturális terméke ilyen teljességben nem állt rendelkezésre. Naivak, gyávák, pesszimisták azt hitték, hogy ez a művészet számára epigonkodást és káoszt fog teremteni, pedig ez a veszély csak az alig művészeket, a diadalmas, játékos válogatásra képtelen dilettánsokat fenyegeti. Ezzel az egyetemes köztudomással a Dürer-könyvnek is élnie kell, különben bután és vakon elmulasztaná a XX. század egyik legkorszerűbb momentumát. Ki az az istenverte naiv fickó, aki Picasso „görögös” rajzaiban vagy Rouault „gótikus üvegablak”-stílusában – epigonságot, imitációt, korszerűtlent látna és nem éppen tipikus XX. századot, mely bamba másolás helyett fejedelmi szabadsággal használja fel a múltból, a múltból éppen azt, ami modernségével, századok távolán át is rokon aktualitás?

Az ilyen szellemben élő és gondolkozó Dürer-könyv szerzője, mikor Luther-forradalomról, parasztháborúkról, Fugger-nagytőkéről, Paracelsus-féle viaskodó természettudományról, Kolumbusz és Kopernikusz új földi és égi világáról, az azték vagy inka művészet megjelenéséről beszél: tudja, hogy ma már közönségében nem lebecsülendő ismeretanyagra számíthat (a temetkező polgárság öntemetési szertartás-szövegéhez persze hozzátartozik, hogy a közönség csak – ah! „félművelt” és „álművelt”, így próbálva továbbra is magának tartogatni a műveltség kaszt-előjogát). És mikor ez a közönség (persze hogy nem valami egzaltált értelmi tökéletességben, ezt mi sem képzeljük) a mai élettan, életvegytan, csillagászat, fizika, az osztályharc mai stádiuma világfordulatot jelentő tényeiről izgatottan értesül: a Dürer-könyv szerzője – anélkül, hogy ócska, felületes és csak látványos hasonlóságot erőszakolna – sokkal biztosabb kézzel nyúlhat a Dürer-kor XX. századi aktualitásához.

3. A Dürer-könyvnek minden körülmények között – fentiekből leglogikusabban következik – fölényesen válogatnia kell a Dürer-kor képzőművészeti, esztétikai, drámai elemeiből, játékos biztonsággal tapintva rá azokra a vérerekre és idegszálakra, melyek a XX. század szemléletéhez kötik. Ugyanakkor: éppilyen biztos tapintattal válogat a modern művészet közkinccsé vált aktuális műformái között. A legborzalmasabb példa az (ezzel ellentétes) epigonságra, mely mindig nevetséges, elrettentő és siralmas: mikor a máról holnapra felfuvalkodott városépítő kapitalizmus reneszánsz bérházakkal, rokokó börtönökkel, barokk klinikákkal és román kori promenádokkal rondította tele az Úr szép világát – hol volt ezeknek élő aktualitása? Sehol, Ilyen ma: egy rossz történelmi regény, egy szerencsétlen „biographie romancée”. Ugyanakkor – ezzel totálisan szembefordulva – minden kor és táj népszerű ismeretének birtokában, a Dürer-kor műfajaiból, az élő hagyományból igenis sokat átveszünk. Bizonyos játékossággal, melynek sem a felelőtlen dekoratőrködéshez, sem a stupid, iskolás „rekonstrukcióhoz” az égvilágon semmi köze. A legújabb történettudomány, a válogatást és aktualizálást lehetővé tevő egyetemes perspektíva, a megújhodott realizmus megvédi ezt a „játékosságot” a felborulástól.

Summázván a három lehetetlenséget és a három világszemléleti és művészeti „kötelező lehetőséget”: jelezzük mindjárt a legpontosabban, nem árulva zsákbamacskát: mik ennek legközvetlenebb gyakorlati következményei a Dürer-könyv számára?

A szó legnemesebb értelmében vett átlagolvasónak, a „common reader”-nek (és épeszű könyv- vagy drámaírónak, színházi rendezőnek vagy kiadónak ez az „istene”, aki ítélkezik felette, vagy élvezi) elsősorban feltűnik, hogy a könyv nem követi a megszokott regény fokozatosan, egyenletesen hömpölygő epikai menetét. Események, jellemek, miliők nem a megszokott elosztásban és tempóban jelentkeznek, bemutatkozás és eltűnés, párbeszéd és leírás, cselekménybonyolítás itt mind arra vall, hogy a Dürer-könyv „nem regény”. Nem is az.

Semmi meglepő nincs abban, hogy míg építészetben, használt gépeiben és ruháiban, hirdetéseken és textilmintákban, filmen, bútorban, színházi díszletezésben és nyomdatechnikában a közönség már megbarátkozott a XX. századi igazi modernséggel – például a „montázs”-zsal (amiben van talmi, van remek): szórakoztató könyvétől, „regényétől” azonban még csak konzervatívabb, műfajilag ortodoxabb formában várja az élményt. Érthető, mert a többi (majd mindegyik) ágazat szinte napi huszonnégy órán át itatja életét, utcán, otthon, munka- és szórakozóhelyen – „regénye” meg a meghitt, elvonuló, kiszemelt órák tartalmát adja.

Ebben a könyvben gyors a színváltozás, novellisztikus egységek füzére fut – a kényelmes epika helyén a zsúfoltabb krónika és a középkori vagy reneszánsz dráma gazdagságát (ez statisztikai, nem érdemi jelzés) találja itt az olvasó. Az emberi jellemek részben a maszkos, bábdarabos típusok formájában szerepelnek, de ugyanakkor a könyv a legmaibb lélektan eredményeiről sem feledkezik meg: maszk és pszichológia izgató-arányos váltogatásával és ellenpontjában.

Festői értelemben vett portrék gyakoribbak, mint a „szolid” regényben, hiszen minden figurát, főhőst vagy statisztát elsősorban az arcképfestő Dürer szemével kell néznünk, ez a szem pedig sehol és soha nem nyugszik. Dürer kora izgatottan vizsgálta az emberi típusokat, az ethikói karaktéreszt, az erkölcsi jellemeket – az orvosokat is izgatta ez (az egész anyagi világ anyagi tulajdonságaival összefüggésben) – az allegóriákban Gyűlölet, Szerelem, Okosság hol leegyszerűsítve, hol részletező realizmussal léptek fel –, burjánzott a torzkép és a szentkép: mindezek a szabványregénytől eltérő jellemábrázolási módszert vezetnek be a Dürer-könyvbe.

A szerző tehát, az időszerűség és ízlés legmagasabb igényeit tartva szem előtt, válogathat játékosan: festői látás, bábszínházi leegyszerűsítés, „proust”-i árnyalatosság és reneszánsz típusleltárak között (lásd például őrült Johanna maszkos, bábos figuráját, ellenpontban Dürer „nüanszos” elemzésével, a velencei tükörképekkel kapcsolatban). Válogat is, nem hitvány tarkaság, hanem a Dürer-kor és a XX. század stílusának közös kincseit értelmes kirakatba téve.

A cselekmény: elágazó, zsúfolt, távoli összefüggéseket állandóan napirenden tartó (Avicenna- és Paracelsus-passzusok!) – bátran alkalmaz primitívebb szerkesztési módokat (amit persze csillagászati távolságok választanak el elmúlt évtizedek affektált primitívkedéseitől, utánérezgető stilizálásoktól). Erre néha kényszerűségből is szüksége van, hiszen akárhogy csűrnők-csavarnók a dolgot, „regény” és „műtörténet” összekapcsolása egy kicsit mindig fából vaskarika jellegű lesz – ennek megoldásához nélkülözhetetlenül fontos kellék az egészséges humor.

Dürer kora és XX. századunk erősen intellektuális kor. Minden intellektuelkedésnek undorral vagy közönnyel hátat fordítva: a könyv erősen értelmi jellegű tematikát is hord magával (Miksa császár hitkétely-partyja; görög és keresztény mitológia). A könyv alkalmaz víziót is (ócska misztika veszélyével ez pillanatig sem jár) – erősen szatirikus, a szatírának nyers, vad, színes, akár szertelen erejével, a komédia (sőt cirkusz) ősforrásaiból merítve.

A szerelem itt nem lehet lírikus és romantikus, a szerelem itt az Ördög műve, a Babiloni Hetéra, erősen testies (a Francia Hölgy majd megmutatja, hogy Dürerből, egész opusza alapján, nevetséges volna halvérű kispolgárt hamisítani). Ahogy Erasmus A Balgaság Dicséreté-ben irányt szabó kajánsággal írja: bolond és nevetséges „Valami” tartja fenn istenek, emberek fajtáját, nem (mint ahogy a derék Püthagorasz tartja) a – négyes szám. Szerelemben, szatírában, anekdoták halmozásában, sorozatok és analógiák gyűjtésében Erasmus élő, szerves ihletője lehet egy modern Dürer-könyvnek. Amely talán záró fejezetében távolodik el leginkább (isten nyugosztalja) elődjétől, a „regényes életrajz”-tól: az olvasó készülő drámának lesz tanúja.

Ebben a könyvben szimmetrikus párhuzamba komponálva szerepelnek Dürer vándoréveinek és első velencei útjának eseményei – az Apokalipszis lapjai és a korabeli történelem –, a Passió-képek és VI. Sándor pápa uralkodása. Miért ne alkalmazzuk, szinte kényszerítő stílszerűséggel, ezt a „megfelelések” módszerét, mikor Dürer korában (és réges-rég azelőtt) a bibliai „előképek” voltak divatban: Ádám és Jónás Krisztusé, Melkizedek áldozata a katolikus miséé, József a pénzért eladott Jézusé, az Énekek Énekének jegyese (van-e fantasztikusabb?) – a szeplőtlen Madonnáé. És Egyházé.

Könyvünk lehetőleg sok-sok eseményt halmoz, de Dürer kora a Világkrónikák mohó és telhetetlen kora, ez a krónikás furor nem bírná a szelíd regény szelíd folydogálását. Az imakönyvek kedvelt változata az „Órák Könyve”: az évszakok sorozatában, realista részletekkel, mitológiával és asztrológiával, teljességre törő világképpel. A Dürer-könyv szerzőjének olyan kedve van, hogy ha hangszerekről van szó, mindjárt túlburjánzó katalógussal áll elő: hogyne állna! – a Petrarcát buja gazdagságában illusztráló mester (könyvünk megértéséhez pompás iskola!), mikor az emlékezetet erősítő szerszámokról van szó, mindjárt egész kártyapaklival szolgál belőlük – nem ilyen gazdag-e egy modern képeslap is?

A szó nagyművészeti jó értelmében nem legingerlőbb „montázs”-e az 1500 körüli „reneszánsz” metszet Burgkmair kezéből, melyen ragyogó párhuzamokban és rafinált összefüggésekben látható: Miksa császár, a Világ teremtése, meztelen női zenekar, a hasznos mesterségek, bohóc és Vénusz-akt; elvégre igazán régóta ismerjük az ilyesmit, de miért ne lenne végre – XX. századi sokoldalúságával – könyvünk szerkezetének is tervrajza, ahol éppen ez megfelel, ismételjük: játékosan, humorral, nagyképű és meddő majmolás nélkül.

Pirkheimer erősen ajánlja Dürernek: ábrázolja Theophrasztosz „Jellemeit” – ábrázolta is mindenütt, látta az Erények utolérhetetlen szép sorozatát a strassburgi dómon, szörny és vicc formában fafaragásos kórusszékeken. Ki volna bolond utánozni őket? De ki volna még nagyobb bolond: nem ihletet meríteni belőlük a modern „regény” figura-gazdagításának céljából?

Ha kissé elmélyedünk a miniatúrák, iniciálék, margódíszítések fantasztikus világában, azonnal rokonabb lesz velünk a Dürer-könyv szerkesztési technikája – a Miksa császár „Mária-” és „Anna”-regényei: a novellák, dekameronok gyorsan és sokat elbeszélő világában születtek; falják a szentek „szenzációs” életét, az oltárképeket dús futónövényként száz és száz „medáliakép” veszi körül – ehhez képest szegényes a közregény epikai tartalma.

Dürer kora, mint a miénk, vad és nyers kontrasztok kora: mikor 1962-ben Bécsben kiállították az 1400 körüli európai művészetet, látható volt egy Nagy Konstantint dicsőítő francia érem, hátlapján (közvetlen szomszédságban) a Kereszt és egy Vénusz-tüzű félakt. Tanuljon író és olvasó – akárcsak arról a Dürer-rajzról, Angyalok Miséje, melyen a papok titkos gondolatait szatirizálja – amit alája jegyzett, az is shakespeare-i fölény és kacaj: „Do schreibt hrein was ir wollt” – írjatok ide, amit akartok.

Ennek a feszültségnek, kontrasztnak, ennek a gazdagságnak csakis a dráma lehet természetes kulminációja. Nem frázis, hanem műtörténeti pozitívum, hogy Dürer metszetsorozatai szinte a kép statikájából kirobbanó actus tragicusok vagy divina commediák. Az eljátszott passiójátékok, misztériumok és mirákulumok ikertestvérei. Bohózatos, világias közjátékai drasztikumával együtt. A látomások: eksztatikus létet, égi-földi színdarabot, végsőkig felizgatott publikumot jelentenek – ez a drámák humusza. De minek a Grünewald kedvenc Szent Birgittáját kiásnunk, mikor kezünkben az ősdráma és ősvízió, János Jelenései? Drámai jelenség: a bábszobrokat körülhordozó körmenetek, az udvari színjátékok, a császárokat és pápákat ünneplő mitológiai revük, az utcai komédia, a nagy liturgikus istentiszteletek, az udvari bolondok szabad szatírái, a haláltánc élőben, bábban, rajzban, a velencei maszkos farsangok, a nyilvános hitviták – korabeli babonás vallásosság, erotika, talpnyalás, veszett-vad szatíra műfajai.

Ha az olvasó ebbe a világba éli bele magát: a legtermészetesebbnek fogja találni azokat a különbségeket, melyek ezt a Dürer-könyvet a végelgyengülésben megboldogult „regényes életrajzitól elválasztják.

És abban sincs semmiféle paradoxon, hogy éppen ez az átélés teszi majd az olvasót fogékonnyá az új művészet reális, egyedül életképes formáira, és ez a stíluskeret érteti meg igazabban azokat a drámaian súlyos és legkomolyabb históriai mondanivalókat, melyek kapcsán Dürer kora és a mi korunk találkozik.