Részlet

Szentkuthy Miklós: Hitvita és nászinduló

Részlet

Wittenberg

A wittenbergi hittudományi professzor, Doktor Martinus lakodalma? A lakodalom mellé: Istennek, menyasszonynak, az egyetemnek és a világhistóriának nászajándékul és ráadásképpen a templomkapura kivert, búcsúellenes Tézisek? Cranach festő egész művészete, morális magatartása, a hírhedt itáliai „reneszánsz” (a franciák így hívják), és mindez az igazság szigorú mérlegén? Mi a témák témája, legalábbis nekem – ha nem ez?

De dobjuk félre ezt a szerényen szűkítő „legalábbis nekemet”, és mondjuk ki merész általánosságban: ha valaki egy személyben a logika vérmes rajongója, ha valaki művész is és az erkölcs kemény követője – mi az a legfelsőbb és íróállványhoz kényszerítő izgalom, ami a tollat kezébe (nem is adja), hanem nyomja?

Kettő.

Egy: a valóságos élet valamilyen drámai jelenete, olyan helyzet, olyan eseménysorozat, mely a reális (történelmi és magános) élet olyan képeit és cselekvő figuráit ábrázolja, melyek a legelementárisabb kapcsolatban vannak pénz és szerelem, politika és háború, mitologizáló mániák és az egész emberi szocietás leglényegesebb kérdéseivel. Ebből szinte szűzszüléssel pattan ki a második indíték az írásra: ezek a drámák, jelenetek és figurák csak akkor kapnak művészi életet, ha határozottan és egyértelműen gondolunk valamit a sorsukról és jelentésükről; elolvasásuk közben és után világosan kiderül, hogy a jelenetek és figurák hogyan viszonylanak Istenhez és ördöghöz, kereskedelemhez és halálhoz, egyáltalában az egész élő természet és ügyeit intéző emberiség legfontosabb kérdéseihez.

Engem is ez a kettő ihletett rövid „epikai pamfletem” tollbamondásához, 1553 májusában.

A színes dráma? Wittenbergi Márton Doktor és Lukács festő életének legválságosabb, szinte gyújtópontban szikrázó pillanata. A dráma kommentárja, ha tetszik, gondolati és erkölcsi értelmezése pedig a következő. Wittenbergi Márton Doktor a teológia terén, ifjúkorában, ugyancsak „vad” volt, merész, újító és forradalmi. Ugyanezeket a jelzőket kellene megismételnem Lukács festő fiatalkori művészetével kapcsolatban. Mind a teológus Márton, mind a képíró Lukács, ifjúkori vakmerőségüket később megtagadták, langyosak, megalkuvók, sőt árulók lettek. Ez a gondolati glosszám az ábrázolandó, Wittenbergben lejátszódó, ha tetszik, míndenszenti, ha tetszik, halottaknapi komédiához, aszerint hogy kinek szíve hová húz – bomló eklézsiánk kalendáriumában? Az égi glóriákhoz vagy a névtelen koporsókhoz, melyekben a borzalmas mulandóság még csak meg se rázza a csontokat, mint perselyben a garast a templomi kéregető.

Ifjúkoromban, személy szerint, a mindennapi élet közelségéből ismertem erkölcstanilag excmpláris novellám mindkét hősét. Akkor is az volt, most is az a leghatározottabb meggyőződésem, hogy a fiatal Martinus Doktor, ha merte volna teológiai gondolatait egészen végiggondolni (és egyrészt belső lelki zavarok, másrészt csábító történelmi, kényelmességét szolgáló körülmények erről az útról el nem térítik): Martinus Doktor az elavult bölcselet és hittan nagy rombolója és kisöprője lett volna, az emberi szocietás új rendjének megalapítója; akkor természet, szexus, vagyon, bűn, igazságszolgáltatás kérdéseiben nem fejedelmek ölében foldozgató, igen is, nem is szerepet játszott volna (tragikomikusan); ehelyett egy Summa A-theologiae szerzőjének kellett volna lennie.

Én tudom.

Hogy legabszurdabb (a vaskalapos skólához viszonyítva legabszurdabb) gondolatai az utolsó percig hittudományi mezben jelentek meg: ezért ebben a vádiratomban nem teszek neki szemrehányást. Sőt bevallom sátáni és világhistórikusi „perverzitásomat”: különlegesen élvezem, hogyan küszködnek a leghaladóbb, legtávolabbi jövőbe mutató gondolatok egy adott korszak kényszerű keretei között a még le nem rázható, fel nem olvasztható bilincsekkel, bár e pátoszos és közönséges hasonlat helyett még kedvesebb az én lírikus és természettudományos szívemnek a madár, melynek nagyon kemény tojás (saját históriai periódusa) héját kell csőrrel, karommal, szárnya csontjával szétrepesztenie. Az én wittenbergi Doktor Martinus barátom az ő jelleme és kora, az ő egyeteme és az ő Istene százszoros, ezerszeres tojáshéjaiból nem tudott sosem kiszabadulni. De nem is az a vétke, hogy végig teológus maradt. Az a vétke, hogy azokat a következményeket, melyek már teológiai és erkölcsi elveiből is következtek: a gyakorlatban nem merte levonni – retirált.

Ugyanez a helyzet a Márton Doktor (és csekélységem) barátjánál: Lukács festőnél.

Kezében és agyában, festékesdeszkáján és költői furorában együtt volt a természettudomány és a görög matériaelemző bölcselet, a szegények szeretete és dacos ismerete; virágok nemi életét, görög istenek kalandjait és a parasztok ordas gyalázatát velem együtt ismerte meg, mikor a Duna menti erdőket jártuk, és Bécsben az olasz akadémiákon bölcselkedtünk.

Mi lett belőle?

Tudományban, plebejusokhoz érzett szenvedélyében, művészete tárgy választásában: óvatos, „bölcs” (hogy gyűlölöm itt ezt a jelzőt!) – kompromisszum.

Ezek az „általános ürügyek” vagy à propos-k ahhoz, hogy az ember az írópultjához fusson. De ezeken kívül vannak pillanatnyi indítékok is. Amikor egy mindennapba ágyazott, szinte percnyi momentum lobbantja lángra egyetemes meggyőződéseinket, a természet, az Isten és az emberi szocietás legégetőbb kérdéseivel kapcsolatban.

Íme a percnyi „momentum”.

Harminc vagy negyven évvel ezelőtt ragasztotta ki Doktor Martinus a búcsú-kereskedelem ügyében, latin és tudományos disputációra hívó heves lepedőjét a wittenbergi templomkapura. Hogy azon a napon mi történt és hogyan? – azt majd kurta iratom epikai és drámai fejezeteiből tudja meg az olvasó. Itt ennek a napnak végéről akarok megemlékezni, mert ez az a bizonyos „percnyi indíték”.

Akkor én is Wittenbergben voltam, és estefelé a Cranach Lukács festő palotája körül jártam, félig céllal, félig vagabundos módon. Látom, hogy egy álruhás alak suttyan be a legbizalmasabb és legtitkosabb hátsó kapun – maradt küszöbén nemegyszer az én cipőm sara is. Hogy a figura álruhás, azt rögtön láttam, a félszegség maga minden mozdulata, eléggé divatja is múlt már a lopott parádé ezen az alakon, szinte kedvem lett volna a molyokat marokkal kapdosni a fickó körül.

Bizánc

A következőkben egy időszámításunk után negyedik-ötödik századbeli perzsa író művét kapja fordításban az olvasó. A perzsa szerzőt Ibn-al-Nemein-az-Heran-el-illahi-Szarcsen-ben-Kala-i-Nervan-Dzsamawérah-Hariranadab-Kerim-lo-Hulilanmadianrud-abu-Szarinmala-Kussh-Nazsadab-offerségec-ab-el-Koch-gérokk-da-Géruch Perzepolisschar Passzargadő néven ismeri a keleti és nyugati irodalomtörténet. Természetesen ez a szerző rövidített, hogy ne mondjam, csupán „kommerc” és „monogram”-jellegű, szinte csak szimbolikusan kurta elnevezése. Teljes család- és személyneve megtalálható jóformán minden perzsa történelmi és irodalomtörténeti kézikönyvben, melyek a hatodik-nyolcadik századtól kezdve Ázsiában és Európában amúgy is közkézen forognak.

A szerző tehát perzsa, kora körülbelül a negyedik és ötödik század fordulója – közelebbről az tartozik szorosabban bemutatásához, hogy közöljük az olvasóval: írónk igen előkelő, udvari ember, a perzsa uralkodó kebelbarátja, mulatótársa és tudós tanácsadója, világfi és Hérodotosz-rajongó történész; legfőbb szenvedélye ennélfogva az utazás; valóban ebből a korból kevés írót ismerünk, aki akkora világot látott volna, mint szerzőnk, Britanniától Indiáig, a Nílus rejtett forrásaitól a germán Észak félelmAz irodalomtörténet két fennmaradt művét ismeri. Igaz, hogy még ma is vita tárgyát képezi, hogy ez a két mű (sajnos mind a kettő töredék): vajon nem egy hatalmas opusznak két különböző része-e? A két mű közül az egyiket „Kis Töredék”, a másikat „Nagy Töredék” címen emlegeti a história és irodalomtudomány. Tény, hogy mind a két töredéknek (egyik) vezérgondolata: a perzsák támadják meg Rómát, soha kínálkozóbb alkalom nem volt és nem lesz a világtörténelemben, mivel (ezt a szerző a legvilágosabban látja) Róma – elsősorban a kelet-római, bizánci rész érdekli – eljutott a dekadencia mélypontjára.

Művének ezen hatalmi, perzsa politikai és perzsa hódítói célzata mellett másik központi témája (az elsőt ebben a mondatban foglalja össze, hogy: ceterum censeo Romam esse delendam) – éppen a római-bizánci dekadencia ismérveinek, az egész akkori nyugati kultúra és civilizáció túlérettségének és halálra ítélt túléltségének elemzése, vallási, nemzeti, művészeti, erkölcsi, bölcseleti és gazdasági területen.

A szenvedélyes „Róma-pusztító” gondolat és a rendkívül éleslátó, szellemes és cinikus dekadencia-elemzés mellett van egy harmadik góca is művének (ez csak az úgynevezett „Nagy Töredék”-re áll): perzsa hódító-tervének és a nyugati civilizáció csődjének igazolása és vásárian rikító illusztrációjaképpen el akar mondani, regény és burleszkírói ínyencséggel, egy világraszóló házassági vagy inkább lakodalmi botrányt Bizáncban: Arcadius császár ezer intrikával körülhálózott esküvője körül.etes tengeréig.

A három főtéma körül azonban barokk, sőt késő barokk pompában bontakozik ki szerzőnk meglepően gazdag gondolati és érzelmi világa. Minden alkalmat megragad, hogy több évtizedes, sőt fél évszázadot kitöltő utazási tapasztalatairól beszámoljon, tájakról és népszokásokról, a legkülönbözőbb emberfajtákról és jellemtípusokról, és noha gurmand módjára élvez minden udvari és utcai pletykát: ezeket is mindig impozáns tudatossággal, azzal a céllal közli, hogy Róma dekadenciájának gyökereire és virágaira rámutasson (les fleurs du mal). Nyugodtan nevezhetjük szerzőnket a negyedik vagy ötödik század perzsa Voltaire-jének – annyira világos és kritikus, sohasem frivol, hanem szenvedélyesen lényegmegragadó, lényegleleplező szellem (minden látszólagos játékossága ellenére). Feltűnően modern ez a szerző ma is, vagy másfél évezred távolából (az ő esetében nyugodtan írhattuk volna azt is, hogy „közeléből”), hiszen nem képes leírni egy futó, efemer epizódot sem a bizánci történelemből anélkül, hogy ne keresné azonnal annak az epizódnak genezisét, eredendő okát: régebbi történelmi eseményekben, aktuális gazdasági és társadalmi helyzetekben. Vígan engedi szabadjára fantáziáját és „ezeregyéjszakai” mesemondó kedvét, de? Legszeszélyesebb epikus mámorában sem feledkezik meg kora döntő kereskedelmi, ipari és minden vonatkozású társadalmi realitásairól.

Hol találunk ebben a korban Nyugaton olyan eszes és lelkiismeretes írót, mint ezt a perzsa udvari embert, aki mikor egy pikáns és röhögtető, egyenesen komédia-színpadra kínálkozó, császári házassági botrányt úgy mesél el, hogy – visszanyúl a kínai fal építéséig, és a leglobogóbb és lángolóbb értelmi lámpával világít rá a korabeli vallási viták, ortodoxiák és eretnekségek lényegére? Észreveszi vergődő teológusokban a szabad-gondolat felséges vajúdását; észreveszi a zsinatok elvont hittani vitái mögött a társadalmi lényeget, vagyis Isten és Nemisten maszkjai alatt: bomló és születő rendek és rendetlenségek meztelen konkrétumát.