Szentkuthy Miklós: Cicero vándorévei
Részlet
Xénia még egy ideig merengett nagy alkonyati szerelméről: az aranymocsárhoz még illettek a többi színek, a vajszínű tógák, a vajszínű boros kancsók, a vajszínű függönyök a sétacsónak baldachinján, a vajszínű madarak, melyek szárnycsapás nélkül úsztak az arany sűrűségben, mint mandulák a mézben… Az egészen tompazöld sás hegyes levelei, mintha csak árnyéklándzsák lennének, vagy alvilági pókhálók, csupa rajz, csupa finom törés és szöglet, mint a gyöngyházhalak csontváza vagy nem törődömséggel papiruszra freccsentett tusvonások, fölöttük vörös törzsű fenyők, seb, lazac, alkonyat és rész különböző árnyalataival a görcsös-bütykös fahéjon, az ágak messze-messze és nagyon mélyen elkalandoznak a parttól, bele a tóba, égbe lábködbe és aranysemmibe mintha gyökér vagy törzs vagy föld nem is volna világon, csak a balzsamos nirvána eltévedt érrendszere volna… És Xénia szerelmes és Plovius költő, úgy ahogy egy előkelő családból származó örömlány szerelmes tud lenni, aki közben kultikus hetéra és pergamoni udvari színésznő is volt; és ahogy egy depressziós római különc költő tud lenni, aki csak a saját ördögi idegbajait, az afrikai és egyiptomi barokk giccs regényeket és az elkényeztetett szajhák szépkedéseit ismeri.
De Cicero szerette ezt a világot, és valami furcsa, koravén elősejtelemmel érezte, hogy éppen ez kell egy tanuló éveit járó fiúnak.