Szentkuthy Miklós: Az alázat kalendáriuma
Előszó
Az egyetlen metafora felé című naplólapok (megjelent: 1935, 1985) tervezett, kéziratban maradt folytatását tartja kezében az olvasó. Stílusa és témái hasonlóak. Mindkettő érdekessége, hogy olyan 1935-36-ban írt Szentkuthy-napló, melyet az író nem zárolt élete végén, mint óriásnaplóját (halálától számítva 25 évre az 1948-ig írtakat, 5O évre az 1988-ig írtakat). Tehát átmenetet képeznek a vad indiszkréciókkal teli, intim napló és az áttételes, azonnali megjelenésre szánt művek között.
A kézirat három füzetből áll, ennek a három füzetnek a szövegét és rajzait tartalmazza a most megjelent könyv. De a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárában a kézirat mellett találtunk egy ősgépelést (valószínűleg 1936-ban másoltatta Szentkuthy), melyet összehasonlítva a kézirattal, fedeztem fel, hogy kb. 2OO oldallal több szöveget tartalmaz, mint a három füzet. Egy másik dossziéban, külön lapokra írva meg is találtuk a gépiratra vonatkozó kéziratot, amelyre szintén azt írta a szerző, hogy „Az egyetlen metafora felé tervezett folytatása”. Ezt Az alázat kalendáriuma II. címmel egy későbbi időpontban fogjuk kiadni.
A 8O-as évek közepén, miközben a Frivolitások és hitvallások c. önéletrajzi interjú-köteten dolgoztam, feljegyeztem több beszélgetésünket Szentkuthy Miklóssal. Az alázat kalendáriuma cím értelmezéséhez ebből idézek: Az egyetlen metafora felé és Az alázat kalendáriuma fejezetei egy épület alkotóelemeiként, tégláiként épülnek egymásra (vagy mint egy kalendárium egymásból legördülő napjai). Szavaink szegényesek és pontatlanok, mert ha elemezni akarjuk fogalmainkat, ezeket nem képesek a szavak matematikai pontossággal kifejezni. Az írói kényszer mégis feltör, a fogalmakat szavakban kristályosítja ki, bármilyen pontatlanok is; és a kimondott szó erejével megemésztendő érzéseket, konfliktusokat, sokszor csak távoli asszociációval elérhető jelenségeket fokról-fokra járja végig: az egyik konfliktus leküzdése nélkül nem tudna a másikhoz nyúlni, azt kibeszélni, az egyik elemzés lezárása nélkül a másikat nem tudná kinyitni. A legmaróbb belső forrongások így csitulnak el, szinte megalázkodnak, egyik a másik „alatt”, mint a következő nap az előző előtt. A kulcs-fejezet ebből a szempontból a „Házaséletem Rembrandttal”, melyben egy igen szoros kapcsolat pozitív és negatív oldalait látjuk feltárulkozni. A fejezetek fűzérben illeszkednek, laza egységgé állnak össze, „házasélet” lesz belőlük, a psziché összetevőinek kompromisszumokra hajlandó, alázatra képes együttélése, kalendáriuma.
A cím értelmezéséhez még egy adalék: a Frivolitások és hitvallások XIII. fejezetében Szentkuthy Az egyetlen metafora felé naplólapokat elemzi. Ennek a fejezetnek az utolsó bekezdésében (396 old.) megindító vallomást tesz arról, hogy az egyetlen metafora felé (tehát a végső kérdések összegezése felé) vezető út milyen nehéz, mennyire „nem selyemszőnyegen vezet át”. Egy szinte vízióként feltűnő hasonlattal él: „Fertőszéplakon van egy gótikus templom, abban van egy szobor: Jézus Krisztus töviskoszorúval, meztelenül, négykézláb. Ez nem a keresztút egyik stációja, hanem egy apokrif legenda megörökítése: Jézus Krisztus az ostorozás után olyan gyenge, hogy nem tudja fölvenni a ruháját… oly erőtlen, hogy négykézláb keresi köntösét. Ez látható a barokk szobron. Hát én is ilyen négykézláb járó alak vagyok… az ignoramusok végtelenjében bolyongó figura, mikor ama bizonyos »egyetlen metafora felé« igyekszem.”
Tágabb értelemben pedig a cím egyértelműen beleillik Szentkuthy világképébe, melyet több helyen is megfogalmazott: világegyetemünket, a természet csodáit, az ember biológiáját és a lélek esendőségét figyelve-kutatva minden az alázatot sugallja. Gőgnek, önelégültségnek, kivagyiságnak nincs helye világunkban. Ennek a szemléletnek különböző aspektusaiként, fázisaiként is értelmezhető ez a napló-kötet.
A „Madame Bovary én vagyok”-elv alapján Az alázat kalendáriumá-ban minden és mindenki maga a szerzőként fogható fel: a feleség, a szerető, az utcán ordító becsapott nő, a regényvázlatok hősei, a tóból kiálló gerendák, egy tátika-csokor, s tán még a részletesen elemzett vonatkupé is ő maga. Sokszor emlegette Szentkuthy, hogy amikor ír, nem az utókor vagy a megörökítés vágya lebeg lelki szemei előtt, hanem akkor válik számára minden valósággá, ha rögzíti, ha leírja. Nos, ebben a napló-fűzérben felfokozottan érezhetjük ezt a valóság-éhséget.
Még néhány szó az idegen szavak helyesírási módszeréről: a szerkesztés folyamán alakult-változott, – itt főleg az ókori nevekre és az idegen szavak – magyar szavak összetételeire, no meg a szójátékokra gondolok. Talán mondanom sem kell, hogy Szentkuthy stílusa sokszor kibújik a teljességre törő egységesítés alól, melyet én igyekeztem megvalósítani. (Pl. „nonsens” – ez Sz.M. eredeti írásmódja; „nonszensz” ez a mai írásmód. De ő egy alkalommal a „nonsens” után szójátékot gyárt: „ultra-sens”; az „ultraszensz” írásmód pedig már kissé erőltetettnek és nevetségesnek tűnne). Ezen túl: meglepve és az aggályos-nehézkes egységesítési próbálkozásaim után kissé megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy az ógörög szavak mai modern (hogy nem mondjam: ma divatos) írásmódja eltér, pl. aszerint, hogy a Mitológiai Enciklopédiában olvasom (Gondolat kiadó, 1988), vagy az Idegen szavak (nevek) szótárában (Akadémiai kiadó, 1995). Például: Phaidra, Phaedra, Styx, Sztüx. Mindezt azért tartottam fontosnak megjegyezni, mert egyrészt nagyon sok az idegen név és szó ebben a kéziratban, másrészt, hogy a szigorú filológusok nézzék el az egységesítésben található esetleges hibákat.
Budapest, 1997. június 2.
Tompa Mária