Műveltség és irodalom

Válasz, 1947. január
Múzsák testamentuma, Magvető kiadó, 1985

Szentkuthy Miklós: Műveltség és irodalom

– tanulmány –

Mi a műveltség? Nincs értelme műveltség és irodalom viszonyához hozzászólni, ha az alapfogalmakat nem határozzuk meg a lehető legpontosabban, mindjárt a kérdés küszöbén. A „meghatározással” kapcsolatban azonban rögtön két dolgot meg kell jegyeznünk. Az egyik ez: tény, hogy értelmetlen minden probléma felvetése, ha az alapfogalmak nincsenek élesen, lehetőleg a számtantudomány eszményét megközelítően körülhatárolva. Viszont ott van egy másik tény, amely az elsőnek meglehetősen ellentmond, nagyon is világos: az emberi nyelv nem arra való, hogy mértani tökéletességgel fogalmakat határozzon meg, sőt erre a leg- és legkevésbé alkalmas. A nyelv ugyanis egyrészt gyakorlati célú: ha enni kérek, mert éhes vagyok, vagy egy kalapácsot, hogy szöget verjek, akkor anyám ideadja a kenyeret, és az inasom ideadja a szükséges szerszámot. Másrészt művészi célra alkalmas, vagyis hogy ilyeneket mondhassak: „Haldokló hattyú, szép emlékezet.” Tehát a nyelvvel, hogy úgy mondjuk, nagyszerű sikereket lehet elérni, ha egészen mindennapi, gyakorlati céljaim vannak vele, és épp úgy a legremekebb eszköz akkor, ha elragadó művészi hatásokat akarok elérni vele. Viszont – majdnem a csőd fogalmát fogja megközelíteni az a harmadik vállalkozásunk, ha a számtant, mint egyetlen lehetséges eszményt tartva szem előtt – úgynevezett „fogalmakat” akarunk segítségével meghatározni. Vagyis: tény, hogy meghatározni okvetlenül kell, de az is tény, hogy a lehető legnagyobb óvatossággal, szinte kötelező bizalmatlansággal.

Mikor a nyelvről ezt a pár megjegyzést ide tettük a probléma élére, nem henye bölcselkedés csábított rá, hanem nagyon is ide vágó célunk volt vele: ugyanis rögtön jelezni akartuk, hogy lényegében mire is értékeljük a műveltséget. Hiszen azt máris a művészi és filozófiai „műveltség” teszi (ha nem is kizárólagosan, de igen-igen nagy mértékben) lehetővé, sőt kötelezővé, hogy magáról a nyelvről ilyen gyanakvó véleménnyel legyen az, aki hozzáfog egy „fogalom meghatározása” nevű, kétes művelethez. Tehát ezen ironikus előjáték után, mely szerint műveltség nélkül hozzá sem foghatunk a műveltség meghatározásához, vessük fel ismét a kérdést: mi is a műveltség?

Történelemről, természetről, emberi és állati lélekről, művészetről és vallásról, egyáltalában egész világunkról a lehető legtöbbet tudni és ismerni. Ha itt abbahagyjuk a meghatározást, mindenkinek rögtön valami hiányérzete és csalódása támad. Egyszerűen azért, mert mindenki, legyen az egyszerű „műkedvelő olvasó” egy kölcsön-könyvtárban, vagy egyetemes szellemű Goethe, rögtön látja, hogy egy lényeges vonás hiányzik, mely vonást, úgy látszik, mindenki az „előjáték” vagy „próba” meghatározásban foglaltaknál sokkalta fontosabbnak érez: hogy tudniillik, hogyan kezeli az illető a lehető legnagyobb kiterjedésű tudását, milyen a magatartása tudományával szemben, s ami ezzel nem is áll távoli összefüggésben: mi a következménye a lehető legszélesebb körű tájékozottságának, hogyan cselekszik tudása alapján, ami már szinte az erkölcstan felé tágítja ki a műveltség kérdését. Nagyon jó úton leszünk, ha rögtön tekintetbe vesszük minden ember azon állandó és banális megkülönböztetését, amely egy „rossz műveltséget” és egy „igazi műveltséget” szokott ismerni, és itt a rossz abban különbözik az igazi műveltségtől, hogy a rossz csak a tudáshalmozásig jut el, míg az igazi annál tovább megy: fölényesen dolgozik a műveltségével, válogat, ítélkezik, formál, minden cselekedetét átitatja, vagyis – a szintén nagyon üdvös triviális hasonlatot felhasználva – a különböző elfogyasztott tápanyagokból nem egy vegytani múzeum, hanem az eleven testet tápláló vér, sejt, mirigy és izom lesz.

A világ minél több jelenségéről minél többet tudni csak jó lehet, a tudás tehát az ember legalapvetőbb és egyértelmű javai közé tartozik: ez olyan axióma, melyet fölöslegesnek látszik különösebb érveléssel is támogatni. Ha a világról való tudás, legyen az az embriók élettana vagy a Venus-csillag tömegének sűrűsége, legyen az az irodalom függő viszonya bizonyos történelmi berendezkedésektől vagy akár az asszírok szobrászata, ha ezekről tudni kétségtelenül leginkább magától értetődő javaink közé tartozik, akkor az írónak csakis javára szolgálhat, ha ezeket a javakat ő is a lehető legnagyobb mértékben igyekszik magának megszerezni. Már csak egész ember-mivoltához is hozzátartozik, hogy ezekkel a javakkal éljen, ezeket feldolgozza, mert hiszen enélkül – művészi különlegességéről még nem is beszélve – csonka ember maradna, ahogy halálos beteg az a test, amelyikbe soha cukor vagy zsír nem jut. Mikor a műveltségről vagy a tudásról az életfenntartó zsír- és cukorhasonlatot mondtuk, megint nem közönséges stiláris szemléltetésről volt szó, hanem igenis az általunk felállított vagy felállítandó műveltség-fogalom pontosabb meghatározásáról. Számunkra ugyanis a műveltség, ami minden „igazi” műveltség lényeges és döntő vonása, hogy az épp oly természetes, épp oly élettani, mint a test vagy a lélek többi működése, élénk tiltakozás minden olyan szemlélet ellen, ahol pl. a bélműködés valami „alacsonyrendűt” jelent, viszont Schopenhauer olvasása és élvezete valami „szellemileg magasabb rendűt”. Ahol ezt a megkülönböztetést látjuk, ott már a kezdet kezdetén megtagadjuk az „igazi műveltség” fennállásának még csak a lehetőségét is.

A műveltség éppenséggel nem azért kell az írónak, mert az, nem tudom miféle szellem, nem tudom miféle magasságaiba fogja felemelni, hanem – szinte mondhatók, hogy épp ellenkezőleg – az emberiség többi, közönséges, elemi és élettani javaihoz tartozik. Ennélfogva nem holmi spirituális áhítattal, hanem (és ezzel „tiszteljük” meg a kultúrát, ha már valaki mindenáron tisztelni akar) az anyja emlőjéhez tolakvó kölyökállat mohóságával kell hozzá közelednie. Romantikus írók vagy irodalomelmélettel foglalkozó szerzők (és nyomukban az átlagközönség) mindig különös rosszallással, sőt gyakran nyílt ellenségeskedéssel tekintettek az értelmi műveltségre és nagy-kultúrára, ha egy-egy íróban előfordult. Ennek az volt az oka náluk, hogy nem ismerték a tudásnak egy olyan szemléletét, mint amit fentebb kezdtünk körvonalazni, s melynek lényege, hogy beleállítjuk az élet többi közönséges élettani jelensége közé, mint az emésztést, a csillagok járását vagy a társadalom fejlődését. Hiszen éppen ez különbözteti meg az úgynevezett „entellektüelt” az igazi intellektustól; az előbbi számára a szellem dolgai, az irodalom és művészet: elszigetelt, vérszegény játékok, melyeket babonás tisztelettel övez, és gyáván nem mer beléjük avatkozni, mintha marsbeli tabuk volnának – szemben az intellektussal, akinek édesen mindegy, hogy egy rákosodó vese vagy egy Oscar Wilde-hasonlat van a kezében. Azért itt is megjegyezve rögtön: noha Konfucius államelmélete „ugyanaz”, mint egy szú élettörténete egy fában, okvetlenül jó és csak jó, ha minél több ilyen Konfuciust ismer meg az író. Talán túlélezve a dolgot: nem a „fennkölt kultúrát” kell megismerni (a spontán életműködésekkel, állatokkal szemben), hanem – több állatot. És minél, de minél többet, mert – és itt az általános emberiből már a művészetibe megyünk át – ez a gazdagság művészetileg is csak tiszta hasznot jelenthet.

Akik, hogy úgy mondjuk, féltik az irodalmat a műveltségtől, mint valami gyönge hajtást a fagyasztó dértől, rendszerint az úgynevezett „alexandriai korszakokra” gondolnak a művészet történetében, ahol egy általános süllyedés, őszi degeneráltság, és bizonyos értelmi elemeknek túltengése szoros összefüggésben látszanak lenni, úgyhogy hamar kész a tétel: őszi dekadencia és „művelt irodalom” egyértelműek! Az agy fokozottabb térhódítása az irodalomban félreismerhetetlenül beteg, sőt haldoklási jelenség! Szerintünk, először is, nem ártana ezeket az „alexandriai korszakokat” alaposan újraolvasni, abból az élettani meggondolásból kiindulva (ezért jó tudni, tudni például minél több biológiát!), hogy a természettudósok szerint fejlődés és hervadás, egészség és betegség, sőt végső elemzésben élet és halál között nincs olyan éles ellentét, értékbeli különbség, mint ahogy az egy időben, különösen a romantikus „szívpártiak” képzelték.

Másodszor, mindig szem előtt kell tartani az egész embert – s ki törekedjék a teljes ember ábrázolására és élésére, ha nem az író? (Talán egy szaktudós?) A teljes ember pedig szív és agy, értelmetlen dolog kijátszani az egyiket a másik ellen: ha a természet az agyat adta, hogy épp úgy vágyódjék a világ legteljesebb ismeretére (vagyis műveltségre), mint szerelmi ösztönöm a szerelmi tárgyra, akkor a kettőt (intellektust és ösztönlírát): „az ember el ne válassza.”

És itt, ennél az „alexandriai” kérdésnél, egy nagyon lényeges pontot érintünk, talán a leglényegesebbek egyikét: kétségtelen, hogy az értelmi műveltség túlszaporodása és bizonyos válságos-beteges korszakok között valami kapcsolat valóban található lesz, de az igazán monumentális tehetség a műveltségéből épp oly művészi remekművet fog formálni, épp oly érzelmi és spontán erővel, épp oly intenzív érzelmi hatással, mintha nem egy lélekelemezgető, mindent (ahogy mondani szokták) agyonfilozofáló korban élne, hanem egy teljesen műveltségterhetlen, paradicsomi, szűz aranykorban. Mert minden a művészi tehetség erején és nagyságán múlik, jól tudva, hogy sem az ősi egyszerűség, sem a legfinomabb műveltség önmagukban nem garantálják a mű szépségét.

Azok a művek, melyek oly sokak szemében szinte művészet-ellenesnek mutatták a műveltséget, egyszerűen azon hibában szenvedtek, hogy szerzőjüknek kicsi volt a tehetsége, és az már szent igaz, hogy kis tehetségnek nem való a nagy műveltség fenséges mérge, arról nem is beszélve, hogy igen gyakran ezeknél a szerzőknél (akik olyan „rossz propagandát” csináltak a műveltségnek) rendesen még a műveltség is igen kicsi volt, kicsi tehetségükkel szép párhuzamban. J. C. Powysnak van egy könyve, melynek magyar címe ez lehetne: A kultúra igazi értelme. Ha mottót tennék eléje, ez volna a híres Pascal-féle mondás: „La véritable éloquence se moque de l’éloquence”. Vagyis az igazi ékesszólás fütyül az ékesszólásra. A mi kérdésünk területére fordítva a dolgot pedig így: az igazi műveltség egyáltalában nem törődik a műveltséggel.

A nagy műveltségű író viszonya a műveltséggel ebben a kettőben foglalható össze: először is művészete gazdagítására fordítja a műveltségét, vagyis, ha ismeri az ebihalak átalakulásának minden részletét, vagy a jávai bábszínházak összes tarka figuráit, akkor ebből egyik nőalakjának lélektanát fogja sokkal gazdagabban ábrázolni, mikor az tévedésből rossz villamosra szállt a harmadik fejezetben, vagy pedig egy bolondosabban szebb metaforát fog alkalmazni a birsalmákról szóló szonettjében: tehát tisztára művészeti nyereséget fog műveltségéből kizsákmányolni. Másodszor pedig egész műveltségét – a csak művészeti gazdagodás mellett – arra használja (tudatosan vagy tudatlanul), hogy a műveltség iránti egyoldalú vagy túlzott tiszteletünket csökkentse, sőt igen gyakran félreérthetetlenül destruálja. És itt van a dolognak egy komikus, de nagyon is nem elhanyagolandó oldala: az egészen nagy tehetségű és nagy műveltségű írók sokkal rosszabb véleménnyel vannak az intellektusról és műveltségről, mint azok a romantikus lelkek, akik féltik a „természet vad virágait” a könyvek állítólagos porszagától.

Nézzük csak futólag végig a nyugati irodalmak legnagyobbjain, a XX. században mindenütt ezt a kettősséget fogjuk látni: éppen a legműveltebbek egyúttal a legdémonikusabbak; érzelem, szenvedély, őstermészeti erők elsőbbségének hitvallói, műveltségük nem fáradtabbá, hanem még csak vadabbá tette őket. Ugyanakkor: akár esszében, akár egy hősük szájával, akár a mű szellemében a lehető legfölényesebb, hol tragikus, hol sátáni hahotázás alakjában fejezik ki igen-igen lesújtó véleményüket minden intellektuális műveltségről. Persze fölösleges is megjegyezni, hogy értékben óriási különbség van a között, hogy egy nyolcvan éves tudós író az egész bölcselet élményszerű végigolvasása után legyint csakúgy Kant vagy Platón nevére, mintha egy halódó legyet hajtana el a tányérjáról, vagy ahogy egy tájékozatlan ifjú vadóc csinálja ugyanezt (külsőleg ugyanezt) a gesztust.

J. C. Powys nemcsak elméletileg határozta meg a kultúra (vagyis műveltség) fogalmának igazi értelmét: egész műve bizonyítja (ezt azért hangfogóval mondjuk). Olvasott mindent, élettant, ősi mitológiákat, ultramodern mélylélektant, görög tragikusokat, csillagászatot, detektív-regényeket, Prousot és apokrif evangéliumokat – és mi az eredmény? Tán elveszett az értelmi rágcsálódásba? Tán eunuchhá tette? Talán tele van zavaros fogalmakkal vagy a kultúrák hulladékainak zsibvásárával? Nem. Egyrészt a démonikusan természetes élet, az állati érzékiesség prófétája lett, másrészt neki a műveltek műveltje számára milliószor vonzóbb ideál a műveletlen varrólány, aki napi tizenkét órai fércebe-vakulás után egy zug-antikváriusnál vesz magának egy ponyvaregényt, és azt mámoros elmerüléssel olvassa a földalatti megállójánál, mert ebben látja az irodalom ősi varázsműködését; igen, ez százszor jobban vonzza, mint Oxford vagy Cambridge entelektüeljei.

És mellette Joyce. Zenében épp oly jártas, mint a filozófiában, nyelveket, irodalmakat, történészeket éppúgy ismer, mint a kórbonctan legmodernebb atlaszait: és itt is – mi az eredmény? Érzelmi satnyulás vagy a műveltség nagy kirakatba rakása? Mindkettőnek – szinte sátáni torzóival – éppen az ellentéte. „La véritable éloquence se moque de l’éloquence”: ha valaha volt erre példa, csak fel kell lapozni a Finnegans Wake azon fejezetét, ahol ötven oldalon át parodizálja a világ összes tudományos könyveit: soha óriási műveltség ilyen öngyilkos szadizmussal nem mondott bírálatot a műveltségről, úgyhogy akik gyanús szemmel nézik a műveltséget, nem választhatnának más utat, mint hogy a legműveltebb írók útjára lépnek, ha mindenáron a kultúra haláltáncában akarnak gyönyörködni. De ha a színek végtelen gazdagsága szintén esztétikai értéknek számít, úgy, azt keresve, szintén nem kell más utakat keresniük, mint éppen ezt.

És ott van D. H. Lawrence, aki szinte hivatalos lámája lett a gátlástalan ösztönéletnek: nem éppen érzelemdús vitalitása vitte oda, hogy műveltségével is, mint szenvedélytöbblettel, meghódítsa a világot, és Apokalipszis-könyvében bemutassa, hogy a vallástörténeti tudás a szépség és érzés új zsilipjeit nyitja meg számára?

Mert ezeknél a nagy műveltségű nagydémonoknál állandó a közlekedés oda ésvissza: pokoli szenvedélyességük hajtja őket a műveltséghez, hogy még több élményük legyen – viszont a műveltség forrásaitól nem könyvmolyokként, vagy az ész impotens nárciszaiként térnek vissza, hanem véresebben, könnyesebben és harsogóbb kacagással. Feltűnő, hogy éppen a sápadt féltehetségek szokták olyan nagyon jól érezni magukat műveltségükben (már tudniillik abban, amit ők annak képzelnek): a nagyon általában ebben pesszimisták.

Aldous Huxley is joggal áll a nagy műveltségű írók között, tele van kétellyel, sőt nihilista kiábrándultsággal. És óriási könyvműveltségének végső kicsengése (s ez a humanista szempont rendkívül fontos számunkra, ha esztétikai szempontból nem is látnánk óriási előnyt a műveltségben, már ez magában is elegendő lenne, hogy a lehető legnagyobb műveltséget kívánjuk meg az írótól): a végső következtetés nem valami értelmi finomkodás, hanem, épp ellenkezőleg, a legegyszerűbb, általános emberi dolgok, élettani mindennapiságok megbecsülése, ahogy Faustnak az ipar, Powysnak egy eltaposott fűszál, Huxleynak a zsigereink működése egzaltált vallásaink és intellektuális elvgyártogatásaink mögött. Tehát ezek a démonok, ezek gyanakodók a kultúrával szemben, és ami, ismételjük, épp olyan fontos, ha ugyan nem a legfontosabb: mélyen humanisták, a legegyszerűbb emberi adottságok legalázatosabb megbecsülői. A nagy műveltség nemcsak azért fontos, mert ezerszer több szín, téma, képzettársítási lehetőség áll a művész rendelkezésére a szépség érdekében – nemcsak azért fontos, mert bármely igazságot akkor tudok jobban megtalálni, ha minél több dolgot tudok a világról (úgyhogy műveltség vagy intellektus számunkra szinte azonos a lehető legszélesebb, vagyis legtöbb dolgot magában foglaló látókörrel), hanem a műveltség azért is elengedhetetlen, mert aki történelemből és természetből a lehető legtöbbet látja, az több megértésre, megbocsátásra, vagyis több jóságra készül elő, mint aki csak szűk vakond-perspektívában él elszigetelve. Az utóbbinak műve szegényebb, igazságai megbízhatatlanok, és egyoldalúsága könnyen teszi dogmatikussá, amit talán már nem is választ el olyan hosszú út a rosszaságtól.

Talán felesleges ismételni, de a tétel világossága szempontjából mégsem árt: mielőtt a nagy „Pró”-t a műveltség mellett kimondjuk, mindig a legnagyobb művésztehetség az előfeltétel. (Azt meg felesleges is emellé megjegyezni, hogy álmainkban sem képzeljük: műveltség nélkül születhetnének a Goethe-féle alkotással egyenértékű írói remekművek.)

Mikor jegyzeteink elején megállapítottuk: a műveltség döntő ismérve az lesz, hogy valaki a legnagyobb tudással hogyan bánik, milyen a viszonya általában a tudáshoz, már akkor odaírhattuk volna, hogy egyszer s mindenkorra világos legyen, mit tartunk eszményünknek ebből a szempontból – Rabelais nevét. Franciaországban külön folyóirat jelenik meg, amely semmi egyébbel nem foglalkozik, mint hogy felkutatja mindazt a forrást, amely vizét odaadta Rabelais tengerének. Mit jelent ez? Tudta a középkor és a reneszánsz minden filozófiáját és orvostudományát, teknőcök csontképződéséről az angyalszárnyak hóellenállásáig: és ebből egy óriási kozmikus burleszket csinált. Az, amit ő a középkorban kigúnyolt, pontosan az, amit ma a „sznobok” és „entellektüelek” kivégzésekor csinálnánk: vagyis a nagy műveltség harca a kis műveltség, a démoni tehetség nélküli „műveltség” ellen.

Rabelais az, aki robusztus egyéniségével nem veszett el a tudás útvesztőiben. És ő igazolja, ami nagyon fontos motívum, ha tárgyunkról elmélkedünk, hogy a nagy intellektus sohasem a parasztművészettel, a pápua babonákkal, az ősmaláj zenével, vagy az erdélyi ötszáz éves mesékkel áll szemben – nem! A Rabelais-típusú nagyműveltségű író a sznobokkal, a kultúrák meddő kérődzőivel, a finomkodókkal, a három latin fordítás elolvasásától affektálókkal áll szemben. Egy időben voltak nálunk ilyen jelszók forgalomban, hogy az irodalomban vannak „sznobok” és „parasztok”, vagy „urbánusok” és „népiesek”; mikor ezeket hallottuk, mindig rosszul éreztük magunkat, gondolva, hogy az átlagolvasót sok tekintetben nagyon félrevezethetik. Miért? Mert úgy fest, mintha a paraszti jellegű irodalom mellett nem is volna vagy lehetne más, mint csak a „sznob” irodalom. Ha nem vagy népies, kezdettől fogva már csak affektáló kis kultúrselyemfiú lehetsz – szinte ezt szuggerálta ez a megkülönböztetés. Márpedig van-e nagyobb műveltségű író, mint Rabelais, és nemhogy nem sznob, hanem minden effélének kacagó eltaposója, és egész mesélő, tobzódó képzeletében a parasztinak vérrokona. Joyce és Rabelais a műveltséghez való viszonyukban feltűnően közeli kapcsolatban vannak, csak Joyce inkább „haláltánc a könyvtárban”, Rabelais „bacchanália”: ugyanabban a könyvtárban.

És nézzük meg modern honfitársát, André Gide-t. Prédikált-e ez a késő utódja mást? Pedig megint egy olyan íróval találkoztunk, akinek óriási a zenei, irodalmi, társadalomtudományi, hittani és lélektani műveltsége. Megint a félreérthetetlen összefüggés: egy élethabzsoló nagy művész, aki éppen „állati” érzékiségből szomjazza a tudás Venus-barlangját is, és miután megismerte rendkívüli műveltsége alapján a világot, nem a penészes pergamenekhez fordul, hanem a nagyon „földies táplálékokhoz”.

Óriásit tévedne az, aki azt mondaná, hogy itt tulajdonképpen egy szofizmát próbálunk a „műveltség” javára elsütni, mert hogy az ilyen Gide-féle művelt író kiábrándulva tér vissza a műveltségből, és így, mikor Rabelais-val együtt a primitív érzéki életet hirdeti, ezt nem óriási műveltsége alapján, hanem éppen műveltsége ellen csinálja.

A másik jogosnak látszó ellenvetés pedig az lenne, hogy ha Rabelais „vitalitása” nem is, de D. H. Lawrence-é vagy Gide-é nem bizonyít semmit amellett, hogy nagy műveltség és nagy ösztönösség remekül megférnek egymás mellett, sőt táplálják egymást: mégpedig azért nem, mert D. H. Lawrence-ek és André Gide-ek tegyük ide mindjárt a filozófus költő Nietzschét is) vitalitása ál-vitalitás: nem az egészséges ösztönök egészséges virágzása, hanem inkább csak hisztéria, vagyis éppoly beteg dolog, mint amilyen beteg dolog esetleg túlságos műveltségük.

Bevalljuk, hogy a két ellenvetés közül az elsőre, hogy tudniillik kiábrándulva jön vissza a nagy műveltség birodalmából, szaharára lelvén paradicsom helyett – könnyebb válaszolni, mint a másodikra. Csak végig kell mennünk a nyolcvanéves Gide művén és naplóin évről évre: az ezeregyéji szabadtenyészés hitvallása után is és mindig ott van minden könyv, zene, vallás állandó figyelése, olvasása, feldolgozása; bocsánat az olcsó szólásért, de ha vaskos Journal-ját végigolvassuk, csak egy következtetésünk marad: jó pap holtig tanul.

Ami pedig Joyce, Huxley, Lawrence, Gide Nietzsche beteges vitalitását illeti, kettőt lehet megjegyezni: az egyik az, amire már fentebb is céloztunk, hogy csak „lassan a testtel”, avagy „hátrább az agarakkal”, vagyis ne húzzunk túl hamar túl éles határvonalakat egészség és betegség között; másodszor pedig azt, hogy még mindig többet ér kissé (vagy felőlünk akár nagyon) betegesen az élet érdekében hirdetni a műveltség szükségességét, mint akár a műveltség tagadóival, vagy ami még százszor rosszabb, a sznobokkal tartani.

Eunuch álműveltség és gyümölcsöző nagyműveltség különbségére egy nagyon olcsón kínálkozó példa bármely irodalomban a történelmi regény. A sznob csak tudja az adatokat (legjobb esetben), csak a dekoratív külsőségek érdeklik, műve közepes disszertáció, olcsó cukrászdíszletekkel, amiket ő persze „költői megelevenítás”-nek képzel, nem lévén ő maga igazi telivér kultúra, naiv áhítattal respektálja aszellem életét, mint minden kívülálló, sőt kizárt. Ilyesmi teszi nevetségessé a tájékozatlan olvasó szemében a műveltséget.

Viszont vegyük elő Thomas Mann Lotte Weimarban című regényét. Ezt lehetetlen óriási irodalomtörténeti, nyelvtörténeti, lélektani, szociológiai műveltség nélkül megírni, sőt valljuk be, élvezettel elolvasni is csak ezzel együtt lehet. Viszont, mert nagy tehetségről van szó, és nem a kultúra mézét csak üvegen keresztül nyalogató sznobról: ez a tudás remekművet táplál, démonit, izgalmasat, örök emberit.

Akit a műveltség intellektuális kreténné tesz, az éppilyen kretén maradna műveltség nélkül is. Aki pedig őstehetség (van-e más?), azt a világ összes tudománya és intellektualizmusa nem fogja megfosztani „természetes színétől”, ahogy Hamlet mondja, hanem ellenkezőleg, csak gazdagítani fogják világát, ahogy Thomas Mann is csak gazdagodott, hogy oly jól (s persze oly fölényesen!) ismeri Freudot, az antik vallástörténetet és a romantikus német zenét.

Nálunk „műveltség és irodalom” kérdését egy nem túlságosan rokonszenves leegyszerűsítéssel már szinte évtizedek óta úgy szokták hívni: „Babits vagy Ady?” A kérdést – bár nem látunk itt semmi különösebben indokolt kérdést – már ezerszer megtárgyalták, vagy legalábbis agyonbeszélték; hogy nekünk mi a véleményünk ezzel kapcsolatban, az elmondottakból félreérthetetlenül adódik.

Bizarr ötletnek látszik, s ha az, maradjon annak, de jó volna, ha az írónak is éppúgy, mint a festőknek vagy zenészeknek, valamiféle főiskolán kellene átmenniük, s egy ilyen Írók Akadémiájá-nak nem lehet más célja, mint éppen a fél- és álkultúráltság, a sznobizmus kiirtása, hogy megmutassa egyszer s mindenkorra, hogy akár parasztnak, akár városi proletárnak, akár vadvirág őstehetségnek vagy jóakaratú tudatlannak nem és nem a nagy műveltség az ellensége, hanem a műveltséget kompromittáló kis entellektüel.

Sehol sincs szakadék, sehol sem kell híd. A népi és sznob között nem kell híd, mert a sznobot a nemlétezés nívójára kell leszállítani. A népi és a nagyműveltségű író között meg azért nem kell híd, mert kezdettől és természettől fogva egyek.