Magvető kiadó, 2000
Szentkuthy Miklós: Bezárult Európa
(1949)
Előszó
Szentkuthy Miklós hagyatékában a Petőfi Irodalmi Múzeum többek között egy befejezetlen, kiadatlan, cím nélküli kézirat-köteget őriz, mely 162 sűrűn teleírt fóliót tartalmaz. A kézirat olvasása közben a szövegből világosan kiderült, hogy Szentkuthy 1949-ben írta ezt a művét; a címként használt két szót pedig magából a szövegből emeltem ki és úgy vélem, hangulatilag jól összefoglalja a regényt.
Az első 50 oldal Tarquinius Superbus száműzött idős római király viszontagságait meséli el, valamint egy kaszárnya „eseménydús” életét a birodalom limesén, a Kárpátok havasaiban. De a történelmi fantázia hirtelen félbeszakad, és – „közjáték” jelzéssel – naplóregénnyé alakul át.
(Idézet a 145-146. kéziratoldalakról: „körülbelül ott szakította meg a szerkezet »szigorú menetét« a közjáték, amely eleinte talán különbözött a fő-játéktól, de később épp olyan »Szentkuthy-pastiche«-ba süllyedt, mintha sohase lett volna az az eredeti hivatása, hogy keservesen ellentétes lírai ellenpont legyen…”).
1949 szeptember 7-én olyan esemény történt Szentkuthyval, amely feldúlta, megrázta őt, és a mű kifejletét eltérítette: a regény ilyen mértékű felforgatása jól mutatja az író lelki dúltságát, és ő világosan ki is fejezi letargiáját, szorongását, félelmeit, kínzó nosztalgiáját a szabadság iránt. Konkrétan nem nevezi meg az okot (s ez a homály még szorongatóbbá teszi azt mind az író, vagyis a naplóregény főhőse, mind pedig az olvasó számára), de minden bizonnyal politikai jellegű, egyben személyét, egzisztenciáját is érintő, súlyosan fenyegető esemény volt. Mintegy kézzel foghatóan jelentkezik itt annyiszor megfogalmazott írói felfogása arról, hogy ő, Szentkuthy Miklós nem tudja magát és írását függetleníteni a vele történtektől. Ha valami fontos, akár éltető, akár gyilkos dolog történik körülötte, az azonnal belekerül írása fő sodrásába. Nosztalgiája itt fantáziás formában: egy Velence-album segítségével vezeti őt ki a valóság szürke szorításából, és Szentkuthyt ez sarkallja álomszerű, fiktív epizódok megjelenítésére. Sőt: szétrobbantja a regény cselekményét, és már fel sem ismerjük a „szerkezet szigorú menetét”. Inkább az érezhető, hogy az író „életének legsötétebb gödre” (majd csak a zárolt naplóból tudjuk meg évtizedek múlva, hogy mi volt ez!) – a legváltozatosabb mítosz-teremtést indította el az íróban. S a kézirat végén Keresztelő Szent János Heródes elleni vádzuhatagában világosan kiérezzük Szentkuthy keserű generál-kritikáját a sztálini rendszer ellen. (A kéziratban szerepel még egy dátum: 1950. január 5. – tehát még akkor is írta a mű epizódjait).
Ez a kézirat az elmúlás brutális katalógusa is. A búcsúzó öreg Tarquinius, majd a fiatal (vagy inkább kornélküli Lőrinc) lelkivilágát folyton-folyvást az evilágból való kilépés közeli emóciója hatja át. „A világtól búcsúzó ember sem nem művész, sem nem sznob, sem nem esztéta, ő csak valami betegség, valami vallás-torzó és valami vak önzés nyomorék háromszöge.” Ugyanakkor az időtlenség, az anakronizmusok őslevesében úsznak, mint szigetek a fantáziás történelmi epizódok, és a naplószerű siralmak is.
A szorongások ellenére Szentkuthynak jutott energiája a modern művészet analízisére – Picasso ürügyén. Hányszor emlegetett egy keserű élményét: londoni ösztöndíjas útja előtt, 1947 elején találkozott egy akkor fiatal, de már jó nevű költő barátjával, és hosszan, egymással egyetértve, lelkesen cserélték ki gondolataikat az absztrakt művészetről. Megegyeztek abban, hogy az absztrakt művészet igen szubjektív megítélést kíván, de akárhogy is legyen, szerves része lett életüknek… Aztán Szentkuthy kiment egy évre Londonba, itthon megindultak a Fordulat évének suta-kegyetlen intézkedései. Egy alkalommal Párizsban járva, Károlyi Mihályék szalonjában kezébe került egy friss magyar irodalmi folyóirat, melyben ugyanattól a költőtől – elborzadva – olvasott egy csúf, Rákosi elvtárs szájíze szerint mocskolódó tanulmányt mindenfajta absztrakt művész és mű ellen. Tehát Szentkuthy pontosan tudta, hogy mire jön haza. De ő – akit egyik legeurópaibb modern magyar íróként emlegetnek – soha nem tudott volna hazáján kívül élni. Gyűlölte az emigrációt, mint magyar író csak itthon tudta elképzelni az életet, az alkotást, az elhallgattatás árán is!
Filológiailag fontos rész, ahol Szentkuthy a Szent Orpheus Breviáriuma keletkezését, szándékait fogalmazza meg. Magányosan-szomorúan ünnepelte meg az első Orpheus-füzet írásának 10. évfordulóját. Innen tudjuk pontosan, hogy mikor írta ezt a kéziratot. Ugyanis fellapoztam a Szentek életében Szent Ida özvegy leírását (bámulatos, hogy az a néhány sornyi szentéletrajz milyen fokon és bőségben megragadta Szentkuthy fantáziáját), – ott megtalálható széljegyzete: 1949 szeptember 4-én.
A Lila Diana regénytervét olvasva ismét kiderül, milyen szenvedélyesen komponálta meg, fogta csokorba a végletes gondolati elemeket. Ilyenkor válik nyilvánvalóvá, milyen nehéz, sőt, milyen fölösleges Szentkuthy írásainak műfaját meghatározni. Számára az egyetlen fontos „műfaj” a catalogus rerum, s ebből itt is mindenféle tárgykörben (fák, kosarak, halak, imák…) olvashatunk mitológiai összegezéseket. A befejezetlenség itt szorosan kapcsolódik az időtlenséghez.
Egy francia művészettörténész írta Marcel Duchamp: A lépcsőn lefelé futó női akt c. képéről, hogy íme az örök mozgás (minden egyes mozdulat párhuzamos megörökítése) mindig örök mozdulatlanságot is rejt magában; és ez egy olyan „metafizikai mókus”, mellyel új korszak veszi kezdetét, a formák felbomlásának ideje. Nos, hányszor érezzük Szentkuthy távoli asszociációit ilyen „mókusnak”, mely a törzsről gyakran – és ellenállhatatlanul, a végletek összegyűjtése mellett döntve –a fák ágaira tér ki.
Hasonlóképpen a Cicero vándoréveihez (1946), ez is több rétegű írás: érezhető benne a római történelem lehelete, a diktatúra közeli szorítása, Szentkuthy életérzései, főleg nosztalgiái az ország és saját életével kapcsolatban (egy paraszttemetésben a halott 19 éves lány mintha magát Magyarországot jelképezné, a gyászoló apa pedig kísértetiesen hasonlít az öreg Tiborchoz), filozófiai, teológiai szintű elmélkedések, kétségbeesés, de a mély vallásosság kapaszkodó nélküli, szakadék fölötti lebegése is, és a valóság apró, nagyon színes, gyakran frivol megfigyelései, kitérő meseszerű epizódok formájában.
A szögletes zárójelben kipontozott részek a kéziratban kiolvashatatlan szavakat jelzik (nagyon kevés volt belőlük, és meglepő, hogy a szöveg gondolati és stílusbeli vadsága ellenére a 162 foliót milyen rendezetten, olvashatóan, gyakorlatilag javítás nélkül írta végig). A kéziratban a szöveg tükre mindenütt megbontatlan, az I. és II. fejezetekre bontás, valamint az összes bekezdés tőlem származik.
2000. január 25.
Tompa Mária