Szentkuthy Miklós: Bianca Lanza di Casalanza
Jelenkor, 1994.
Részlet
„Bianca is egy figura, aki a távozó élet utolsó integetését hozza a mű pincebörtönébe távozó ember számára… ugyanakkor talán őbenne van az elkövetkező lapok stílusának titka, mértani tere és vegytani összeállítása.”
Mielőtt művéhez hozzáfogott, miközben első jeleneteit, örök figuráit érlelgette magában, szomorkás aggódással nézte azokat az embereket és helyzeteket, melyek ezen utolsó pillanatokban vették körül. Mert hiszen ha egyszer munkájába belekezdett, azt nagyon is jól tudta, hogy ezen túl nem lehet élnie. Aki az életet a maga legteljesebb életszerűségében akarja ábrázolni, annak fakír módjára ki kell szakítania magát minden életből, ahogy az istenteremtő misztikusok az istentelenség mérhetetlen ürességéből szülik vallásuk ihlető démonát. Tehát őszies lemondással simogatta szemével az utolsó szereplőket, ugyanakkor furcsa módon sejtve, hogy ezek az utolsó emberek, vázák és kerti árnyékok…
(noha a legvéletlenebb véletlen hozta őket elébe, valahogy titokzatosan mégis erős szálakkal rokonai a kezdődő műnek, melyről persze jóformán sejtelmük sem lehet)
…ezek a nők, férfiak, állatok valahogy akaratlan bábái az induló szülésnek, mozgásukban, egy-egy sóhajukban benne van, vegytani erővel és bizonyossággal, a készülő mű egész szerkezete, tartalma, célja és esetleg modorossága. Ezért figyelte őket különös erővel, a melankólia fokozott pontosságával: hiszen egyszerre voltak a halál és a születés kóborló múzsái. A papírok már ott álltak, legalábbis részben, az óriási íróasztal szélén…
(nem is annyira asztal volt ez, hanem halottnyújtóztató deszka valami régi cinterem közepéről)
…előkészítve, hogy majd délután hozzáfog az első sorokhoz.
Nem tudta, kihez, mihez forduljon ihlető segítségért, és nem valószínű, hogy olcsó paradoxon-keresésből állapodott meg éppen az ihlettelenségnél, a meddőségnél és más efféle láz-zöld és sajt-sápadt istenasszonyoknál; – talán a Baudelaire-féle „spleen és ideál” kettősségével rokon hangulat volt ez nála, de talán sokkal végzetesebben kemény formában, mint a szecesszió budoár-Hamletjai képzelhették volna. Mikor a „Múzsa” szó futott át az agyán, hirtelen eszébe jutott, hogy hány barátjának ismételgette a közeli és a régebbi múltban…
(mert hiszen az életre vonatkozó alapgondolatunk oly nevetségesen kevés – amiben persze nem mi, hanem az élet a hibás, ha egyáltalában van itt hiba – és azt az egy-kettőt, ami van, sírunkig ismételgetjük, mint egy amulettet, melyet politúrosra koptatunk, de még csak véletlenül sem segített)
…szóval mennyit ismételgette, hogy abban az időben (boldogult úrfikoromban – ez volt a szokásos idézet), mikor még tudományos könyveket akart írni, akkor az egyiknek az lett volna a címe, hogy Két múzsa, a céltalanság és a zsákutca. A céltalanság: a természettudomány kedvenc gondolata volt, és azt jelentette, hogy nincs gyümölcs vagy osztriga vagy ember a világon, mely valami belső célt vagy értelmet hordozna magában, minden csak van, se jóért, se rosszért, se haladásért, se szépségért, se bármiféle eszményért; névtelen mozgás és változat-termelés az élet, tele hibákkal, bukásokkal, csődökkel és önemésztésekkel: ez hát az egyik spleenes, fekete Múzsa. A másik, a zsákutca, az okos filozófusok jól ismert fogalma, és arra vonatkozik, hogy gondolkozásunk természetében – ha tetszik, logikájában, ha tetszik, élettanában, a kettő okvetlenül ugyanazt a dolgot jelenti –, gondolkozásunk természetében rejlik, hogy bizonyos dolgokat az életben kérdésesnek, problematikusnak lássunk; de – és ezen van a hangsúly, ez érdemli meg, hogy Múzsa legyen – éppúgy gondolkozásunk természetében rejlik, hogy ezek a kérdések mindörökkön örökké kérdések maradjanak; az, aki „megoldani” akarja őket, naiv kontár, mert az igazi bölcs nem tesz egyebet, mint hogy egyszerűen leltárba foglalja a természetüknél fogva örök megoldhatatlanságokat, és ezzel ott is hagyja a dolgot.
Lám, gondolta magában, miközben a kis hall nagy ablakában nézegette a suhogó körtefa nehéz, orbáncos-ökölgumós gyümölcseit, lám ez a két Múzsa nem is kerülne éppen rossz helyre, ha a művem legelején ékeskednének.
Csöngettek. Szórakozottan babrált a görögdinnye fagylaltos húsával, nem nagyon szerette, ha evés közben látják.
Bianca volt. Most jön? Hiszen délelőttre ígérte, akkor miért nem jött? Jó múltkorjában, vagy egy hónappal ezelőtt, szintén ígérte, hogy eljön, de akkor se tartotta be a szavát. Ebben elvégre igazán nem volt semmi feltűnő, csak egy kicsit mulatságos, mert nem ismert még nőt, aki olyan bágyadozó színpadiassággal tudott volna az adott szó fontosságáról prédikálni, mint éppen a húszéves Bianca. Mi köze ennek a nőnek a kezdődő műhöz? Semmi vagy még annál is kevesebb. És mégis: ő is egy figura, aki a távozó élet utolsó integetését hozza, természetesen egészen akaratlanul, a mű pincebörtönébe távozó ember számára, talán egy evezőcsapás halk csobbanása vagy sulykolása a vízen a Sóhajok Hídja alatt, egy csokor omlatag napraforgó, melyet egy asszony visz a karján szeretőjének, és ez az utolsó velencei színfolt, melyet a halálraítélt megpillant a csatorna augusztusi árnyékai között.
Ez: és ugyanakkor talán épp őbenne van az elkövetkező lapok stílusának titka, mértani tere és vegytani összeállítása; nem jellegzetesen életszerű dolog volna-e az, ha valaki, egy festő például, évtizedeken át hordaná magában, sőt rajzolná ezrével a változatokat egyetlen, életét megváltóan kifejező kompozíciójához, és mikor végre, negyven-ötven évi érlelés után hozzáfog a munkához – egy, abban a pillanatban a csuklójára libbent pillangó hatására valami egészen, de egészen más művet festene, olyan stílusban, melynek a lehetőségéről nem is álmodott. Bianca magas volt, és bomlottan, feltartóztathatatlanul, aranytól ezüstig, áhítattól szemtelenségig szőke volt. Most először jött egy sötétpiros ruhában, egészen apró fekete pettyekkel volt telehintve, mintha egy kínai zsarnok hercegnő szeszélyből millió katicabogár szárnya fedelét rakta volna össze mozaik-pongyolává.
A kép nagyon szép volt: a hall óriási ablakszárnyai tárva-nyitva…