Részlet
95. De hogy két váratlan szerepét, a teológust és hegedűvirtuózt egy harmadik meglepetéssel is koronázza – itt Bizáncban (és sehol előtte és soha később) a szerelemnek egy olyan formáját is végigéli, amilyet a későbbi századok éreztek csak igazán magukénak: a nosztalgikusan költőit, a minden ízében álomszerűt, a Nárciszosan magányosat, szóval a legkékebb romantikát.
Egy nyári éjjelen történik ez, mikor meglátja a hárem sötét kertjében, egy holdsütötte tavacskánál, visszaa halak, lépcsők, hullámok, árnyak, lehullt levelek között fürdőző odaliszkokat. Gyönyörűen van előkészítve ez a „Mondschein-Partie”, ahogy ő nevezi. Előbb a park-labirintus valamely félreeső zugában egy levél pecsétjét töri fel. A pecsét, mely piros, heraldikus, olvadékony és miszteriózus egyszerre, visszaörök jelképe a szerelemnek: csók, rítus, titok, vegetáció, alaktalanság és forma mind benne keringenek. Semmiféle művészet vagy vak filozófia nem talált ki oly tökéletes szerelem-analízist és szerelem-monumentalizálást, mint az, aki, ahogy mondják, „fölfedezte a spanyolviaszkot”, a pálca gyertyalángon való gyújtása, az első hab, az első láng és füst, a tömjénillat, a cseppenés, a pörkölődő papír, az elkenés, a gyűrű, a címer-negatív és címer-pozitív, a fagyott rajz, a szertecsurgó szélek a rajzon kívül: mindez mítosz, Proust és Paracelsus egyszerre.
A másik ilyen tárgyprelúdium a holdfény-strandolás ordenáré-isteni (tautológia ez?) játékához: a zöld zsalugáterek, melyek rikítanak a mohamed-fehér villa falaiból. Kit ne hozna lázba a zsalugáterek könnyed fahangja,visszaa vékony, olajfestékszagú és esőtől-naptól repedezett deszkácskák száraz kereplése, a nyikorgás, a vaskampók kalimpálása a falon, a bizonytalan súrlódás, mikor keresik a kis gyűrűt, melybe a kampót bele kell akasztani – minden reggel, az örök nyaralás, a csiripelő „villégiature” van benne együtt. A recék, amelyeket tágítani és sűríteni lehet; állhatnak vízszintesen, és akkor közéjük lehet fektetni a tenyeret („vigyázzon, tele van porral az egész” – „ó, nem baj”), vagy rásimulhatnak, mint a háztető cserepei, s akkor az az átlátszó, híg, plein air-szagú sötétség áll elő a hotelszobában, mely szebb minden éjszakánál; titokzatos a zsalugáter, záróbb, mint a Wertheim-ajtók, hálószoba-evokálóbbak, mint bármi más – van-e zsongítóbb, mint egy francia szürke falú kastély, melynek összes fehér zsalugáterei csukva vannak? Ez a titkok titka. Nincs-e benne az egész pásztorkodó játék, szalon és falusi ház találkozása, s az árnyéka falra rajzolt fekete-fehér zebracsíkjaiban az egyetlen szép tapéta és szövetminta, mely megérdemli ezt a nevet?