Szentkuthy Miklós: Cynthia
Részlet
Keresztes János (1542–1591)
Karmel hegye a legszebb Júdeában, félelmetesek a kövei, mint azé a másiké, a Sinai-hegyé, ahol annak szikláiból vágott morál-kódexet, azaz Tízparancsolatot Mózes afféle michelangelói fluorral (utóbbinál bizony jóval szegényesebb ez a furor, mint a barbárbibliai modellé) – ugyanakkor völgyei smaragdmohos najád combközök, fái: papagájos fáraói pálmalegyezők. Karmel eléri a tengert, azt a kékséget és felhőfehér horizontködöt, mely (se térben, se időben nem is oly messze Mózestől) a hellén világ ezer Aphroditéjét szülte ezer kagylóból – kagylóból, mely megmaradt Komposztélai Szent Jakab apostol, az örök (ma is, ma is tehát!) vándor és zarándok jelvényének, amelyből éppoly Aphroditék születtek, mint a görögök kedvére valók, csak éppen Keresztes János összes költeményének nevezzük őket – ezek aztán „finaliter”, véglegesen egyesítik Istent és a szerelmet, égi és földi Ámor égő csipkebokrait.
Mikor Izaiás próféta, 33. rész 7–8. versében keservesen siratja, hogy a békesség követei keservesen sírnak, legjobban azon szomorkodik, hogy „lombtalan lett Kármel”. Keresztes János a sarutlan karmeliták agyongyötört atyja (saját egyháza volt tudatos gyilkosa) egész életében és költészetében nem akart mást, mint hogy ez a Karmel újra meglombosodjék, és árnyékát meg pálmaborát Spanyolország szegényei élvezzék. Milyen más úton próbálta ezt elérni, mint kortársa, akiről elmélkedve olvastatok, Szent Turibius. Járt ezen a hegyen a misztika matematikusa vagy a számtan orfikus nagyokat sejtője, Püthagorasz is, akit Keresztes János oly buzgalommal olvasott a salamancai egyetemen – tanyáztak itt templomos lovagok is, akiknek pénzét, gőgjét, perverz pogányságát, legbűnösebb naponkénti Krisztus-felszögelését a büntető sátánok lúgjával és sarával irtotta volna ki mezítlábas Jánosunk.
Szép mitológiák és hol barokkan költői, hol bölcsészetileg precíz skolasztikák szóltak évezredeken át (hiába persze) arról, hogy János egyházának apja Krisztus, édesanyja Mária, és mikor az ő spanyol inkvizítorai bordélyházi tékozló fiúk lettek, és a legtisztább Anyából magzatkaparó műhelyek amulettje: jámbor Jánosunk ebbe a bandzsa logikátlanságba sehogy sem tudott belenyugodni. Az égi Nőt, a Madonnát neki itt, a földön – édesanyja – a sarutlan karmelita Avilai Teréz és (nevessetek!) II. Fülöp gaz, de naivan szentnek képzelt felesége, angliai véres Tudor Mária, majd a cinikusan protestáns-politikus Tudor Erzsébet jelentette és talán még sok-sok fantázia és előle szökevény valóság, melyet csak tisztelettel vagy illetlenül sejthetünk.
János édesapja dúsgazdag kereskedő volt, a korabeli szocietás képlete szerint félig vigéc, félig félarisztokrata, grandseigneur és mérlegein aranyakat billegető kereskedő – János már gyerekkorában írt egy epigrammát arról a furcsaságról, hogy a mérleg: az objektív igazságszolgáltatás, a kuruzslópatikák műszere és svindler börzék és bankok instrumentuma volt egyszerre és háromszor. Szerelmei és pénztárcái szempontjából összeszűrte a levet a főapátokkal, zsidókkal, grófokkal és arabokkal. Egyszer egy igen-igen gazdag özvegyasszonnyal ismerkedett meg, aki bigott vallásosságáról is szinte országhírű volt, szent lelkecskéjét egy római császár aranypénzeiből fűzött rózsafüzérrel lehetne jelképezni. Az özvegy pénze, korszerűen nagyhitelű vallásossága és rúzsfoltos, parfümpackás üres ágya – egyaránt vonzották az apát, akit Gonzálónak hívtak. Nagyölelés, nagy tőzsde, luxuszarándoklat Komposztélai Szent Jakab katedrális-sírjához – van-e ennél szirénhangúbb szentháromság egy ilyen Gonzáló-féle körvonalakkal és belezettel rendelkező férfiú, katolikótatosz Merkúr-Casanova számára?
Mikor megkérte a jámbor özvegyet, hogy meglátogathassa kastélyában, pietásos pénzügyekről tárgyalandó, az özvegy (gyóntatója tanácsait is, csak úgy, a forma kedvéért, kikérte) a találkozásnak nem látta különösebb akadályát. Gonzáló tehát díszruhában megjelent a hölgynél, aki nem volt ott, bizonyára nem gondol másra, mint Verdi Falstaff-jára, mikor randevúra megy. A hölgy kissé fáradt volt, mert előzőleg Hontiveros főtemplomában (ebben a városban lakott) az oltárt jelentő, plafonig érő, egymás mellé és egymás fölé ragasztott szentképeket – kiterített kártya-pakli vagy bélyeggyűjtő-album színes lapja, bizánci ikonosztáz – tűzoltólétrákon az égig fölkapaszkodva (minden egyes szentképet!) végigcsókolt, nézni is szédület volt – szoknyája hosszabb az óriáskirályok fekete szemfödőjénél, de csak úgy, mint az 1971-es divatban, a hülye hosszúságot bal oldalt egy hülye hasadékkal kárpótolta csípőig.
A két partner egyelőre zavartalanul és kitűnően megfelelt egymásnak – Gonzáló szívből dicsérte az olasz szobrokat és festményeket, ördögöket jelképező szatírokat, Adónisz-Sebestyéneket, a bútorok politúros minőségét, a vár nagyságú fehérneműsszekrény ingtornyait, valóságos római közkönyvtár illatos kelengyéből („ezeken a polcokon, amiket még drága urammal… azokon a polcokon, amit a megboldogult drágám már nem is látott, és szent özvegységemben apácafátyolként viselek…”), finom anyag, drága anyag, átlátszó anyag – az özvegy mindent, ami „hozomány”, eleve ereklyének tekintett, mintha legalábbis Auxerrei Szent Germanus Perzsiában készült halotti leple lett volna, ezért is mutogatta őket a legnagyobb léleknyugalommal.
Gonzáló meghívta az özvegyet saját arabeszk palációjába, mindenféle csábos dolgokat mesélt róla, beszéltek üzleti trükkjeikről, imádkoztak (őszintén! – ezt őszintén mondhatjuk) a házi kápolnában, sétáltak a moriszkó kertben: egyszerre lehet ezeregyéj, egyházilag bürokratizált Paradicsom (babajáték méretekben) vagy a virágzó föld égi békéjét és csöndjét árasztó kolostorkerengő. Két ciprusfa között, borostyán „mini” bazilikában szentszobor, morzejelekké szaggatott vízhúr cseppjei egy naplangyos tóban: Gonzáló letérdelt, térdre húzta maga mellé a kissé (valóban csak kissé) meglepődött özvegyet és – egy jegygyűrűt húzott a hölgy ujjára, majd a magáéra, homlokon csókolta az özvegyet, és felállt vele együtt. A hölgy (szokásos játék) kissé ellankadt, de a „kissé”-sorozatnak, mint rögtön látni fogjuk, hamarosan vége fog szakadni, jönnek itt majd „nagyobbára” dolgok is.