Részlet

Szentkuthy Miklós: Vallomás és bábjáték

Részlet

Mikor látom, hogy minden viszonylagos, hogy a legkezdetlegesebb állat is ezerelemű működéseket végez, hogy az élet legközvetlenebb birtokosainak számára maga az élet mégis titok marad, mikor nem tudom, hogy mért vannak színek az életben, dísz-e, véletlen-e, megokolt-e, hogy az valóban szép-e vagy csak az ember látja szépnek, hogy a szépség mélyen vegetációs függvény-e vagy plótinoszi természetfeletti csoda, hogy egyáltalában van-e valami a létben az előjeltelen „vak” létezésen kívül – akkor szeretem mindig magam előtt látni azt, hogy miképpen is értelmezték benyomásaikat a természetről mindeddig az emberek? Nagyjában két „interpretációs” korszak áll mögöttünk – először a kezdeti mítoszok kora és később a vizsgálódó tudomány kora. Egyik sincs már in floribus, nem lehet éppen rájuk fogni – egyik sem halt meg, ezt sem lehet elmondani róluk. Tehát mi marad?

Miben lehetne összefoglalni a mítosz-kor és a tudomány-kor utáni magatartás lényegét? Ebben: az élet titokzatosságának realizálása; minden részlet tudomásul vétele és leltározása; minden értelmezési lehetőség bölcseleti és költői kiélése, nem az „abszolút igazság” céljaiért, hanem az emberi agy és szív ilyen értelmezési hajlamainak kikerülhetetlen és kényszerítő okából; egyforma megértés az Apollón-szabású istenek és az Euklidész vagy anti-Euklidész szabású tudományos elméletek iránt; az emberszabású és (amennyire lehetséges ez) nem emberszempontú természetfelfogás szelíd, lehetőleg megfogalmazatlan összeegyeztetése. Gyakorlati vonatkozásban mindez kettőre redukálódik: költői merengésre és szeretetteljes kényelmünk biztosítására a nagy titokban, ami a természet. Érdekes, hogy minél jobban szétoldjuk az embert a természet nagyon is nem embercentrikus idegenségeibe, annál inkább kialakul bennünk a vágy valami szelíd humanizmus, csöndes, úri, parki idill után, mert hiszen elfáradtunk a titoktól, és elszédültünk a határtalan viszonylagosságtól.

„Parki” nyugalom? Így mondtam? S a Parkban sétálva mit láttam? Egy halódó madarat, pufókan, tollaiba visszasüllyedve, mintha kotlana a halálon, érezve benne azt a szörnyű félelmet, mely átjárja tagjait, mikor kihasználva agóniáját, megsimogatom, noha máskor, távoli árnyamat sejtve, már messze röppent, de most kénytelen tűrni érintésemet is: milyen őrület – a legnagyobb gyöngédséggel fordulok feléje, s ő mégis azt hiszi, hogy az én Jézus-szelídségű babusgatásom pontosan és megkülönböztethetetlenül abba a csoportba tartozik, melybe a vércse karma vagy a jégeső durva ostora.

Ő is él, én is, ő is szenved, én is, őneki is van szája, szeme, gyomra és szerelme, nekem is mindez megvan: és mégis itt, a madár haldoklásának pillanatában sem érthetjük meg egymást, bársonyos csókomat, melyet mohaként suttogok tollas hátára, úgy érzi, ez az ő törvénye, hogy úgy érezze, mintha a haldoklás érthetetlen kínjához, butaságához és gonoszságához még egy ellenséges lény rosszakarata is csatlakoznék. Milyen hülye, milyen tehetetlen az én szeretetem e magánosan haldokló madár élete mellett. S mikor tovább megyek a félig fagyott keréknyomok között, a sáros erdei úton, merengve a madár furcsán (nem is nagyon, de mégis oly idegenül) felborzolt tollán, riadt csipogásán, végtelenre puffadt hasán, oly elkeseredetten tör ki belőlem a kérdés: hát végül is az életet vagy a halált akarja a természet? Az a madár ott, a kövek között – csak most tudta meg, hogy van halál, éppen csak a halál pillanatában – avagy most sem: csak szenved, nyűgölődik, de nem tudja, hogy ez a vég? A halál tudása, egy egész életen át, ez csak az elfajzott ember elfajzott tulajdonsága? Ha nem volna tudásunk a halálról, akkor tulajdonképpen nem is volna halál? De ha a haláltudatra azt mondom, hogy degenerációs jelenség, megint el kell játszanom a relativista kamarajelenetet: van-e értelme az élettanban különbséget tenni fejlődés és degenerálódás között? S így az „öntudat” vajon nem züllés-e az ősállati reflexmozdulatokhoz és az ősállati ösztönökhöz viszonyítva? Erre soha nem lehet felelni, a kérdés maga a biztos válaszolhatatlanság.

Előbb mondtam, hogy „szeretettel” fordultam a vergődő madárhoz – mi ez a szeretet tulajdonképpen? Hogy illeszkedik bele az egész természetbe, állatok, növények vagy savak és lúgok hasonlónak minősíthető jelenségei közé? Egy egzaltált erkölcsi eszményiség és egy vak vegytani vonzáskényszer két sarka között hogy helyezhető el tulajdonképpen? Az unalomig voltunk tanúi már idealisták és naturalisták nagyon is érthető, nagyon is indokolt, megjelenési formájukban mégis oly kicsinyes és meddő csetepatéinak: mi marad hát e méltóságtalan, hol porosan akadémikus, hol meg véresen politizáló kakasviadalok után? Ethosz! Ethosz! Az állatok egyrészt mind gyilkosok, mindegyik csak a másik élőlény pusztulásából tudja fenntartani magát, de ugyanakkor ezer példáját látjuk a társas együttműködésnek, segítségnek is: tehát a gyilkosságaikat kénytelenek vagyunk egyszerűen „a” élettani figurának, a társas segítségeket meg „b” figurának nevezni, mert határozott, egy oldalra álló állásfoglalást vagy irányítást a természet részéről sohasem találunk.

A természet vizsgálata közben engem mindig a fokozatok és átmenetek (vagy éppen átmenethiányok) érdekelnek. Itt van az én szomorú madaram: milyen végletesen más jellegű fokozata az anyagnak és életnek a csőre, mint a vére, a tolla, mint az idegszálai. Mindez egyetlenegy lényben fordul elő, egyetlenegy megtermékenyült sejtből indult neki: hogy történik az, mikor egy következő sejt már nem vérsejt, hanem csonté, s egy meghatározott utolsó csontsejt után nem még egy csont, hanem már egy tollazati sejt következik? És az élet maga is, legalább a durva és gyakorlatias emberi szem számára – kisebb erőteljességgel látszik jelen lenni a csőr szarujában, mint a belek izgága bolyhaiban, nagyobb mértékben a szerelmeskedésben, megint sokkal csökkentebben a lába kérges bőrében. Hiszen egy-egy kristály és egy-egy állati karom között már alig van különbség, tehát akkor a köveket is felfoghatom „temperált” állatoknak, és az állatokat is „gyorsított” kemikáliáknak. Felfoghatom! De mire ez a felfogás? Nem játék-e csupán? Nem: mert aki ezt a „játékot” űzi, az másképp csókol, másképp vitatkozik – szelídebb, jobb, békésebb ember lesz, és ez már nagyon is gyakorlati haszon.

Elhűlve olvastam nemrégiben, hogy valaki azért nézte le a kínai bölcseletet, mert ott a metafizikai szemlélődések „piszkosan” keverednek a mindennapi életre (szerelem, állam, konyha) vonatkozó megállapításokkal – hát ez is bűn? Hát valóban azt hisszük, hogy van két elzárt világ: az egyik a „nyálas spiess humanizmus”-é (szóval a mindennapi életé, ahol a szerelem, a politika, a halál, a betegségek, a gyümölcs- és búzatermelés „nevetséges kicsinyességeiről” van csupán szó) és a „magasztos természetfölötti spekulációké” (ahol tér és idő, van és nincs, dedukció és indukció, tudat és áltudat, szubsztancia és akcidens csodálatos értékeiről van szó)?

Micsoda badar torzképek és gyermekded végletek ezek? S ennélfogva nehezen tudnám belátni, hogy egy elvont gondolatmenetet kompromittálhat az, hogy a mindennapi életben is haszna van: az istenek és filozófiák nem különlegesen fenségesek, s az emberek nem különlegesen alantasak.

Különben is nehéz büszkének lennünk természetfölötti eszmélkedésünkre, ha időnkint jó belülről magunkévá tesszük azt az egyszerű gondolatot, hogy: milyen nevetséges, számokkal ki sem fejezhető kis hányada az ember az egész természetnek – minden más dolog a mindenségben mennyivel szaporább, számosabb, idősebb és szívósabb, mint az ember. Elismerem, hogy ez nem meggyőző érv az ember jelentéktelenségének ún. „bizonyítására” – de itt sem érte, sem ellene nem lehet sohasem „bizonyítani”. Ha a csillagokra és a tízmillió éves tengeri liliomokra gondolok, s ekkor eltörpül térben, időben, jelentőségben egyformán az ember: ez lehet, hogy csak „hangulat” – de vajon nem ezek a hangulataink-e a legértékesebbek az életben, nem pedig a „bizonyításaink”?

Azért, mert egészen korlátolt gyakorlati területeken a „bizonyítás” kétségtelenül előnyben van a „hangulat”-okkal szemben, kérdés, hogy a végtelenbe ágaskodó kérdések felvetésénél még mindig érvényes-e ez a praktikus-világbeli rangfokozat? S ennélfogva örök titok fog maradni, hogy az ember valóban koronája-e mindennek, vagy épp ellenkezőleg: elfajult és parvenü, bohóc, sokkal nagyobb fontosságú természeti jelenségek közepette? Ha ugyan van a mindenségben kisebb és nagyobb fontosságú dolog. Ha germán volnék, akkor azt mondanám, hogy ez a kérdés is az „Ur-Aporetik” körébe tartozik, vagyis az emberiség örök kérdés-kincstárába, s ezen is tanuljuk meg, amit elvégre elébb-utóbb úgyis meg kell hogy tanuljunk – a kérdés nem válaszokért van, a kérdés öncélú, tragikomikus műfaj, az emberi természet élettani vonása. De hogy az az ember, aki opálos ingatagsággal és szelíd könnyedséggel tudja magát a teremtés középpontjának érezni és a teremtés groteszk hulladékának is, váltakozva, bizonyára jobban fog ítélkezni, ha bíró, jobban fog imádkozni, ha vallásos kedély, bőségesebben fog adakozni, ha szegények kopognak az ajtaján, és szellemesebben elmélkedni, ha bölcselő valamely katedrán.

Nem tudok elfeledkezni haldokló madaramról: hogy belesüppedt a feje saját teste tollfészkébe, az egész olyan volt, mint egy alma, mely mélyen behorpad felül, ahol a szárcsonkja van, neki is csak a csőre állt ki az egész szétlapuló gomolyag tetejéből; az a kis rendetlenség, az a kis borzoltság, melyet tollaiban láttam, a maga alig-voltában ijesztőbben hirdette a halált, mint egy tátongó seb: olyan ez, mint mikor a japán tragédiákban a színészek csak egy kis legyezőnyitással vagy összehúzással jelzik a teljes összeomlást; azonkívül a földön volt a madár, elemén, a fákon és levegőn kívül – és ült, nem feküdt, nem járt, nem repült, hanem ült, saját puha teste volt egy személyben a párna és tetem, s ez az ülő gubbasztás ijesztőbb volt, mint a holt elterülés. Mennyire megértettem ekkor azt az emberi gondolatot, mely szerint két oka van a természetnek: az egyik a finom szervezeteket készíti – a másik meg ettől teljesen idegen, sőt ennek ellensége: a halált, a pusztulást, a sors őrült kegyetlenségeit és égbekiáltó igazságtalanságait, a nonszenszeket és szadizmusokat, mely ezeket a csodálatos, finom ágazatú állati és emberi szervezeteket összezúzza. Lehetetlen, hogy ez a két erő ugyanabból a kézből származzék!