Szentkuthy Miklós: II. Szilveszter második élete
Részlet
Az 1003-ik év május 12-én elhalálozott II. Szilveszter pápa. Holttestét egy spanyolországi arab tudóstársa balzsamozta be, a spanyolországi arabok és zsidók még Egyiptomból hozták e hol sátáninak, hol angyalinak bélyegzett vagy magasztalt tudományt, ezt a theologica vagy diabolica chemiát. A pápa maga is gyakorolta ezt a mesterséget, noha mosolygó humorral mindig megjegyezte, hogy nem olyan naiv és prepotens, hogy tolakvó inasként könnyíteni akarna az Istennek a feltámasztás gyerekjátékában – mindössze a test földi anyagának megbecsülése nyilatkozik meg ebben a con allegrezza múmia-plasztikában –, hiszen az Úr első ötlete a test, az agyagi anyag teremtése és megformálása volt, sokkal később jutott eszébe, hogy: lelket is adjon belé. Bizony a test dolgaira oly igen érzékeny pápa gyakran suttogta gracilis blaszfémiával, hogy ő maga is hányszor érzi úgy, hogy bolond lelke (agya, érzései) csak rongy ráadás – a testén, valahonnan elrepült színes papír, melyet a szél rányomott egy szép görög szobor arcára, hogy a nép röhögjön, és a szobor sírjon miatta.
A holttest: az Ádám testének ismétlése, mielőtt még Isten lelket adott neki, az anyag öncélú szépsége virágzik belőle még úgynevezett csúfságai és bűzös torzulatai ellenére is – és ha már csúf volna valóban, hát érezzük magunkat Isten teremtő munkatársainak: fessük, faragjuk, fújjuk és szívjuk, illatosítsuk és díszítsük, öltöztessük fel menyasszonynak, az első táncra az örökkévalóságban.
Tudjuk jól, hogy Szilvesztert nagy-nagy természettudása miatt ördögnek, varázslónak, eretneknek, Antikrisztusnak kiáltották ki, nem egyszer és nem egy helyt. Még Spanyolországban, mikor már majdnem egyházi bíróság elé állították „mágikus üzelmei” miatt, egy misztériumjáték alkalmából, mely a Három Mágus király betlehemi látogatását dramatizálta: az akkor még fiatal tudós (a későbbi pápa): kirúgta az egyik Mágust alakító szakrális színészt, ő maga ugrott be helyébe, kezében a kenetesdobozzal, és – a kis Jézus előtt térdelve mondta el önvédelmét, a vegytan védelmét, a kenet használati módjait. Elvégre meri-e az egyházi bíróság perbe fogni a Három Mágus Királyok bármelyikét? Amihez röviden persze hozzá kell fűznünk, hogy Szilveszter bölcseleti hitéhez tartozott az a gondolat, miszerint: ha egy szerepet szenvedélyesen átél, akkor az már nem szerep, hanem valóság, így tehát ő maga a valóságos Mágus Király, teológiai síkon; Isten lelkében: a fantázia valóságértékű, paradicsomi és elíziumi – realizmus.
A pápa öreg barátja birtokában volt azoknak a tarka könyveknek, melyek a balzsamozás hatvanhatféle módját illették, és nem érdektelen ide szúrnunk, hogy a pápa a különböző „múmia-fazonokat” (a pápa autentikus egyetemi kifejezése) különböző virágnevekkel és virágos címtáblákkal jelölte, kifejezvén Isten elsődleges örömét az anyag megteremtésében, mivelhogy a teremtés pillanatában épp torkig volt saját maga egyhangú spiritualitásával.
Annál nagyobb örömet okozott aztán Szilveszternek az a különös véletlen, hogy római harangját, a legcincogóbb gyáva misecsengőtől a Szent Péter-bazilika szirén-rekviemes, zengő medúza-harangjáig: a római nép hol virágneveken, hol állatneveken emlegette. Bizony most, május 12-én, ezek a hangvirágok és csöngő-fauna, ugyancsak illusztratíve és illuminato koszorúzták körül balzsamozásra váró testét.
Filológiai szempontból egyeseknek talán fontos, ha ide jegyezzük: milyen forrásokból merít Szent Orpheusz breviáriumá-nak ez az áhítatgyakorlati szakasza? Az egyik: az említett arab tudós könyve, a Balsamum Phantasma Logicon, vagyis a képzelőerő és igazság balzsama. A másik: egy spanyolországi rabbinus sokkal-sokkal régibb könyve, az Anachronisticon, vagyis az anakronizmusok történelembölcseletének könyve, miszerint képtelenség hitelt érdemlő történelmi munkát írni az anakronizmusok legrafináltabb kombinatorikájának ismerete nélkül, ha: az illető történész – Isten dramaturgiai szempontjából nézi a földi eseményeket.
Balsamum: pandekta, óriási méretű könyv, mintha kotta volna, melyet óriási gótikus állványokra kell állítani, hogy a szeráfok énekeljenek belőlük a frivol felhők rózsaszín könyöklői mögül, vagy mintha a Madonna kivasalt hálóingei lennének a lapok, melyeket két római rozsdás mellpáncél közé préselt gondosan az Egyiptomba való menekülés elől. Ki ne ismerné azokat az ultramodern miseruhákat, melyeknek mintái rondírásos román kori hangjegyek?
Ennyit a könyv külsejéről. Most pedig ennyit a tartalmáról.
Két részre oszlik. Az első: balzsamozási technikákat ír le – a második (és áhítatgyakorlatunk szempontjából persze ez a fontosabb) sorra veszi Szilveszter pápa koponyáját, szemét, fülét, orrát, le egészen rózsafüzérszemhez hasonló gyöngyház-tyúkszeméig. Hogy ez miféle irodalmi fogásokkal valósul meg: a későbbiekben fog kiderülni. Minden egyes anatómiai intonációhoz fűzi: II. Szilveszter pápa hittani és históriai kalózéletének egy-egy eseményét, hogy elmélkedő imádság formájában az olvasó kidolgozza a zsebkiadásban az üdvösség fogaskerék-pontos arabeszkjeit, hiszen arabus írta.
A nagy könyvben – melyről lapozáskor – sírfedőlap elhengerítései – mindig felszállt a por, mint a tömjénfüst az egyik Mágus Király kagylóformájú szelencéjéből –, a nagy könyvben több volt a kép, mint a szöveg.
II. Szilveszter, akinek igazán semmi szüksége nem volt, hogy dideregve ácsorogjon Itáliában, míg eljön a „hivatalos”, könyvelt reneszánsz – gyakran mondogatta, hogy minden balzsamozott test legyen szép, mint Vénusz, hiszen az Isten a teremtés nagy kísérlete alkalmából (a világ még ma is csak kísérleti stádiumban van, az Úr távolról sem döntött véglegesen), Isten esztétikával is babrált. II. Szilveszter Ádám testét és a beléje lehelt lélekféleséget nem túlságosan sikerült vázlatnak tekintette, csak afféle skiccet skurcban, babráló önmagáról és – Évával, nővel, Vénusszal, nőstény viaszliliommal próbálta retusálni. Ez a „legyen szép a te holtad, vagyis a feltámadás arany-rügye, mint Vénusz” – sokáig csengett az arab tudós és jó barát fülében, és a holttestet: szövegnek fogta fel, amelyet éppúgy kell díszíteni, mint a kéziratokat az életöröm miniatúráival.
„Lapozz a képekben, de öncélú élvezetben el nem tévedezve; mindig mindent: II. Szilveszter pápánkra vonatkoztatva.”
A balzsamozáshoz szükséges víg vegyszereket különböző megszabott alakú edényekben kellett tárolni. Az antik istenektől földre lopott nektárt és ambróziát hólyagos, ormányos, felfújt-kagylós, átlátszó üvegvázában – a kagyló: a világot és túlvilágot végigvándorló Szent Jakab apostol jele, ő beszélte rá az Olümposzt a megtérés legszórakoztatóbb farsangjára, ezért kapta jutalmul a nektárt és ambróziát.
Sót, a sósavat, egyiptomi nitrumot: sótartó alakú hengerben őrizték, ilyenből sózta meg huncutkodva és nagy titokban a kánai menyegzőn a Madonna az amúgy is már jól megsózott előétel-halakat, hogy a vendégek nagyon hamar nagyon megszomjazzanak, mohóbban igyanak, és így az Istenanya hamarabb páváskodhassék Fia kóser-bacchusi tanulságos csodatételével.
Egyébként a régi balzsamozó szakkönyvekben – a Gyöngyvessző-ben, a Kénmag-ban, a Százaranyfű-ben és a Vízijácint-ban például – megkülönböztettek luxus, polgári és olcsó (kommerc-szolgai) balzsamozást, ami biblikusan hisztériás dühbe gurította a leendő Szilveszter pápát: már akkor fogalmazta profetikus, gőzölgő bivalyként azt a legkedvesebb rendeletét, miszerint (ha már van cézároknak és plebejusoknak különféle temetői szakácskönyvük és receptjük, akkor:) fáraói aranymúmiákat arabszolgáknak és: majom- vagy kutyapofájú bádogmaszkot az imperátoroknak! Elvégre: vagy evangélium, vagy nem? – mondta vállát vonogatva és kezét csuhájába dugva, mint egy mérges koldusbarát, aki felrúgott a búcsún egy egész lacikonyhát, mert lőrével akarták becsapni.
Különben is jellemző volt a pápára, hogy amit elődei és utódai a Szent Katedráról „dogma datur christianis” fellengzéssel nyilatkoztattak ki, az efféléket Szilveszter csak úgy mellékesen jegyezte meg, mintha nem is a Szentatya székelne bíborosi kollégiuma közepette, hanem egy levantei tolvaj köpne egyet a drágállott halkupac közepébe, büdös Velencében.
A Balsamum szerzője követte a pásztorok pásztorának és a szolgák szolgájának elveit, persze nyakában a korabeli korlátokkal, mint valami árnyékszék alakú kalodával – itt nem segített az Anakronisztikon.
És jöttek a többi edények: gilisztadíszes tritónkürtök pálmaborral, achátszivárványos és füstuszonyos misekelyhek faecettel, melyet a kibelezett has köldöknyílásán kellett befecskendezni vékony Pán-síp nádszálon át. Címeroroszlán kacskaringóin lebegő lehelettányérok, sós mézzel, a kioperált, keserű, buta agyvelő helyére csurgatandó: végre valami, „good stuff” a félszeg szillogizmusok helyébe! Az abszolút alkoholban oldott szublimát: stilizált madár-üvegbe került, hasa hólyag, nyaka tekervényesen barázdált, szája tátott csőr, kígyószáj, rikoltó szeméremajkak.
Fentebb már céloztunk Szilveszter pápa előkelően fölényes viszonyáról a „reneszánsszal” kapcsolatban, ahhoz és ehhez az üvegvirágzóan tárulkozó femina intimitáshoz fűzzük ezt az igen jellemző anekdotát. A pápa gyűjtötte a római és görög ízlésű szarkofágokat. Mindegyikben a Madonna koporsóját vélte látni, mely tele lett virággal a mennybevitel idején (erre ejtette égi útjáról emlékül az övét, melynek ezer „S” betűből álló csavarmeneteit utánozta a legutóbb említett palack).