Szentkuthy Miklós: Euridiké nyomában
Részlet
(36)
A következő epikai vagy drámai lépés:
visszaMonteverdi-Orpheusz álma volna, a barokk függöny bíbor hullámaiban, színpadon! színpadon! Hol is lehet az ember másutt, máshova ágyra-járó? Aranydiót vagy ördögfarát édesen vagy feketén álmodó?… Félálomban persze még a Néró Poppeájának öltözött-vetkőzött Karneváli Királynőt látja, de ehhez már olvasmányok emlékei szóródnak, öntudatlan képzettársítások mák-szemei…
Poppea menete: diadalmenet. És sokféle történelmi könyvben olvastuk, patres et fratres, a diadalmas, győztes cézárok triumfusaiban etikett volt, szinte regula és parancs: bohócok, törpék, bukfencező jokulátorok és kabarékomédiások a legblaszfémebb…
(legdestruktívabb! legbaloldalibb! leg-politikus-ellenesebb!)
módon karikírozták a Caesar személyét, győzelmét, egész militarista terror-impériumát.
Ezek után tökjózanul és tökéber tökébren is a római Saturnáliák jutnak az ember (Claudio-Orpheusz) eszébe: mikor a császár rabszolgát, a rabszolga császárt játszott, a kurvák Vesta-szüzet, a Vesta-szüzek örömlányokat. Tombolt, őrjöngött, folklór-örvényekből bugyborogva a „Kritik der schmutzigen Geschichte”, a szatíra és a szexus primátusa.
Patres et fratres, futó gondolatom és örök moralitásom – szeretném ezt valahogy Monteverdi álmába beleszőni. De hogyan? hogyan? kérdem! kérdem! – és mondom máris, miről van szó.
Mikor Shakespeare Szentivánéji Álmá-ban a legegyszerűbb kézművesek a hitregei Pyramus és Thisbe történetét adják elő trampli-krumpli primitíven az orchidea-rafinált udvar előtt, persze hogy kacagunk (valahol szatíra és szaturnália ez is!). De! – soha szeretet, megértés, vonzás, odatartozás és együvétartozás olyan madárhas melegét, lázát, Jézust, az egyszerű emberek szent-szimpla életét, az élet egyetlen szépségét (őket!) úgy nem éreztem, mint mikor e sanctissimi (azok!) clown-ok előadását olvastam, láttam. Ez több nekem (és ezt valahogy szeretném Monteverdibe is e passzus táján „beleerőszakolni”) minden szamárürülék Magas Esztétikánál, protokoll-sminkes Elit Művészetnél. Nem erről szól-e (vallás és hittudomány területén) Orpheusztok elbeszélése, „Vénasszonyok nyara vagy valamit az intellektualizmusról”?…
Szeretném úgy és azt képzelni, hogy mikor édes vendégem, keserű alteregóm, Claudio Monteverdi Ulisse-operáját írta, és abban komikus koldus (Iros) szerepel, és az operában dadognak és szóvicceket csavarnak, ásítoznak és adósokat parodizálnak (effélét Claudio vagy tíz évvel azelőtt egy Szent Elek misztérium-operában is hallhatott már…) – szeretném azt képzelni, hogy Claudio ezekkel a figurákkal kapcsolatban ugyanazt érezte, mint én, és nem, nem trónuson ülő királyokkal röhögött, hülyén és bűnösen, akik nyomorék gnómjaikon szórakoztak.
Claudio álmodjék. Álmodjék utolsó nagy operáról, melyben az öregkor nagyot lobbanó érzékisége, az Utolsó Ítélet, gyónás, kenet félelme, minden kétely akasztófakötele, a végső értelmetlenségek és érthetetlenségek kárhozatköde, a „minden képzelhető világok közül a mi világunk a képzelhető legrosszabb” Akherón-tudata: a minden képzelhető drámák közül a legdrámaibban, apokaliptikusan jut kifejezésre, mint Krisztus utolsó halálordításában a keresztfán.
Zúgnak fülében, szívében, tüzes velőiben az angol költő nihil-prófétáló szavai, levelet ír Shakespeare-nek, ő, ő, ő írja meg a szöveget az öngyilkos, világgyilkos, létgyilkos Agyő Passió-hoz, mindent káromló Rekviem Farce-hoz… A spanyol követ nem egyszer beszélt neki Calderon és mások „Világszínház”-airól, Teremtéstől lacikonyháig, bűnbeeséstől örökorgazmusig, megváltástól Antikrisztusig minden bennük van, actus sanctissimus, IHS misztikus adorációja és lelencházak, lepra-hospitályok gyalázata… vagy csak ő, Claudio álmodja így? A Shakespeare-szöveghez hispán Eszkoriál kripta-teátruma lesz a dobogó, a díszlet, a végítélet és vatikáni, madridi zsinat-tapéta… Belgiumban, Flandriában meredek hegyoldalakon vonultak a „wuthering heights” csúcsokig a keresztutak, kálváriák, Veronikák és Golgoták, siratónők és a gyáván elszökött sehol-egy-apostolok: ez is belesikít szadista koloratúrájával az operába, „bagatelle sans tonalité”!
(37)
Tonalité!…
visszaMegszólalnak Velence minden harangjai Hamvazószerda hajnalán. Az emberek, így most Claudio is, nem ébrednek fel tőle, de álmukba annál színesebben beleszövik. Claudio is úgy hallotta, mintha az az égi szent zenebona volna, harsonák, főangyalok Dies Irae koráljai, lélekharangok, pokol, purgatorio és paradiso villámfényű, dörgő kulcsai, melyek a Feltámadást hirdetik.
És valóban és álmában fehér kísértetek indultak meg a temetők felől az Egek magasában (Purcell és Händel is szívesen szerződtetnék őket, parádés karénekre az ő operáikban…). Sokszor voltam próteuszi átalakulásaim és pikáns inkarnációim folyamán festő – ha ilyen, sírból kiszálló vendégeket akartam vásznon vagy templomfalon ábrázolni, árnyalattalan kék hátteret mázoltam, és abba egyvonalas fehér figurákat karcoltam. Így képzelem a dolgot most is. Senki sincs változatokra készségesen készebb, mint minore minorita magam!
Vonulnak a féltest, féllélek, feltámadt kísértetek. Hová, merre, kihez vonulnak?
A „színpad” jobboldali végében ül a Sátán vagy Lucifer vagy Antikrisztus: piros pojáca, a kárhozat lángból és vérből fogant ura, gótikus székesegyházak párkányain guggolnak így a vízköpő ördögök. A Sátán prédikál a maga elé idézett feltámadottaknak.
Prédikációja Jézus Hegyi Beszédének, Keresztelő Szent János bűnbánati beszédének, Szent Pál athéni hittérítő beszédének „negatívja” – halálos, ördöngös, Istentől mindenig mindent káromló fekete fonákja, hárpia- és vámpír-visszája.
Ha éppen közelebbről akarnók Claudio álmát elemezni, bizonyára rengeteg „vezérmotívumában” – Tasso halálra keseredett, őrült monológjára ismernénk, mely most Macbeth „told by an idiot”-jával az ultimo pessimismo és prima desperatio fekete lófarkába fonódtak.
Also sprach Sataneus:
– …másfél évezred óta hallottátok, hogy feltámadunk! feltámadunk! miként Krisztus is feltámadott, és felméne a Mennyekbe! Nos, legyetek mindjárt itt a pillanat küszöbén tisztában azzal, hogy ami most történik veletek, bolond, égi karaván: az nem feltámadás, hiszen Isten nincsen, Jézus hol tudatosan, hol misztikus tébolyban hazudott nektek. Csak én vagyok, in principio erat Malum Sataneum et nihil aliud, és semmi más. Utoljára vagytok – már úgy ahogy – emberi formában, test és lélek fikciójából és maszlagából általam teremtett és semmiből még örökebb semmibe távozó „valakik”. Kegyetlen, játékos kedvemből én teremtettelek benneteket, de most már meguntam ezt a minden táncfigurát kijátszott pasziánszomat, új halálburleszk után nézek, ti pedig eltűntök, mint a Nemlétezés Abszolútumai.
Kit látok, mit hallok? Valami babérkoszorús cézárt vagy rablógyilkos zsoldost? Kardodat keresed bal combodon? Ne fáraszd magad, csak éppen utolsó napiparancsként vedd tudomásul, hogy minden harcod, háborúd csak humbug, hullahegy vala, Allah vagy Jézus, a nép vagy haza, szentkorona vagy bankvaluta vicc-vignettáival a kapcánál büdösebb zászlókon, meztelen szadizmus vagy infantilis eszmények, paranoiás utópiák meddő vakondjai voltatok, békéitek csak az újabb mészárszék és modernebb vágóhíd berendezései és főpróbái voltak, urak és diplomaták parfümös, frázis-fűszeres, fegyverhandlézó privát szórakozásai, az egyszerű népség milliós birkanyájai sose akarták, értelmét (joggal!) sose látták, mert nem is volt. Nagy kéjjel gyűjtöttem piramisokba a döglött civilek senkivolt, senkilett tetemeit.
Amíg meg nem untalak benneteket: gyűlölet volt, irigység, éhség, ellenségeskedés, semmi más. Játékszabályaimat, véres nihil-trükkjeimet közületek néhány eszesebb bizony észrevette: homo homini lupus, ember embernek farkasa, mondták! A szeretet, hahaha, tökkelütött, meddő és impotens kisebbség lirizáló neurózisa, degeneráltak nyáladzása, az erőtlenség mákonyos patikája. Családokat alapítottatok, hogy közelből kínozhassátok és ölhessétek egymást, világhistóriákat teatralizáltatok, hogy pestisnek, kórnak, ragálynak, nyomornak a tömeges gyűlölködés hordái pénzért, érdemrendért, szajréért ministráljanak. Mondom, az eszesek tudták, hogy ezt nem Jézusok és Istenek és (tréfák tréfája) nem őrangyalok rendezik el, hanem én. Ennélfogva, akinek szíve és esze van, annak nem érdemes ezen a legrohadtabb trágyagolyón vegetálni.
Minek harcról és fegyverekről beszélnem nektek, Megsemmisülés Elhasznált Próbababái? Elég volna a pénz! a pénz! „legörökebb” tényéről és valóságáról vigyorogva disszertálnom: legvéglegesebben nem mutatja-e ez az imádott bélsárarany vagy selyemfinom Bank of Everyland toalettpapír, hogy milyen röhögtetően abszurd, fatálisan lehetetlen: a testvériség, ah! a barátság, oh! az általam teremtett emberek, népek, nemzetek között.
Valljátok be, Nihil katechumenjei, Örök Semmi hittanulói, hogy elsöprő sikerű ötletem volt: titeket a legnagyobb boldogságra, test és lélek legteljesebb és legtökéletesebb gyönyörűségére ingerelni, utolérhetetlen boldogságra, legvégső igazságok megismerésére, örök életre, örök békességre, a Szépség mennyei heroinjának kábulatára sarkantyúzni, és? és? és? – részemről minden képzelhető lehetőt elkövetni, hogy mindez soha ne teljesedjék! Igazság megismerése, test és lélek boldogsága, végső kéj és megváltó morál, mulandóság helyett örökkévalóság: maga a megtestesült elérhetetlenség és lehetetlenség legyen…
Az izzadságában fürdő, alvó Claudio végre felébredt Hamvazószerda reggelén. Zúgtak Velence összes, vezeklésre szólító harangjai: égi, égi szent zenebona volt, harsonák, főangyalok Dies Irae koráljai, lélekharangok, pokol, purgatorio és paradiso villámfényű, zörgő kulcsai, melyek a Feltámadást hirdetik…