Szentkuthy Miklós: Fekete Reneszánsz
Tartalommutató
Dunsztán (924–988)
(1.) Tacitus
Monteverdi, a tizenhetedik századi zenész, aki éppúgy a kegyetlen értelem, mint a szinte határtalan érzelmesség embere, tudós és lírikus – tárgyat keres új operájához. Ezért Tacitust olvassa, s odavetett széljegyzeteit elküldi angliai barátjának, Tudor Erzsébet nevelőjének
Tiberius császár és a vizek, Tiberius császár és a kertek
istenek Hellászban, istenek Rómában, istenek Germániában
mi isten? mi császár? mi természet? mi halál?
folyók vallása; tavak vallása; tengerek vallása
a szerelem is akkor legszebb, ha értelmi játék? Ratio et circus?
az Annales Tacitusának és a Historiae Tacitusának kétfélesége (nem klasszika filológia izgatja Monteverdit, dehogy – csak az ember, az ember, az ember)
görögök Rómában: értelmiek, szerelmiek, államtalanok
Tacitus végtelen távolsága minden „esztétikum”-tól
az utolsó szó mindig: emberi arcok és realizmus
az istenekhez méltó ínyencség – portréra portré: Tiberius, Claudius, Otho – van más?
latin szavak felidéző és képzetgyűjtő ereje
az öregség varázsa és értéke az értelem és természet mélyeiben élő szellemek számára: öreg Tiberius, öreg Tacitus, öreg Seneca
mit jelentett Rodosz minden mítosza Tiberiusnak?
és ezzel szemben a másik sziget: Capri?
a spanyol barokk Senecában
egyetlen nap: ez az élet, ez az egyedül lehetséges szerkezeti egység
ne féljünk egy szó (pl. „Kelet”) összes lehetséges képzettársait vállalni és ábrázolni: a nyelv hasonlít legjobban az élethez – színes, plasztikus, tele tévedéssel, hazugsággal és igazsággal, bűverővel és pontatlansággal
lásd ehhez Seneca és Messalina viszonyát Tacitusban
Lívia portréja
szerelmi változatok; catalogus amoris?
maradék ideg a sztoikusban
a divat a fontos, nem a szerelem
Bizánc „fekete charme”-ja az erősen értelmi és erősen érzéki emberek számára
Monteverdi nagy hitvédelme saját valóságkultusza érdekében – fiatalos hévvel, szinte ex cathedra pózban tiltakozik az elvontság és az ún. elefántcsonttoronyba való zárkózottság oktalan és felületes vádja ellen
Bizánc intellektuális színessége már blöff, már szemérmetlen – olcsó kihasználhatósága elriasztja a nagyigényű művészt, de „Európa nem lehet másképp”-jellege mégis odavonzza
egy példa, talán operajelenet is már: Theodóra a ravatalon
a viasz metafizikája
csak forma, semmi tartalom: talán ez a legszebb élet
eunuchok
Anthimus a császárnő parkjában: költészet, bölcselet, vallás, paradicsomkert, magányosság, császári fenség – kell-e más? nem ez-e a vágyálmok vágyálma?
kétféle elszakadás a világtól: Anthimusé és Guillaume de Champeaux-é (ismeretlen nevek? filológia-szagúak? pedig minden élőnek élő testvérei…)
novellisztikus és operai tervek Anthimus elrablásáról
Bizánc és Párizs – nem játék-ellentétek, nem kaland-összevetés: így van ez együtt a nagyon is aggályos Monteverdi lelkében
a Világ Leltára – nem eszményi műfaj?
Alexandriai Eccartus arcképe
Joannes de Illyria arcképe
(2.) Brunelleschi
A fiatal Monteverdi betéved a velencei San Salvatore templomba és ott először ismeri meg a firenzei ízlésben fogant egyszerű formákat, a reneszánszot
a művészeti puritanizmus megtestesítője Monteverdi számára: Brunelleschi – mindent meg akar tudni róla
Brunelleschi gyermekkora; a három öregasszony
az első – a hidegen számoló, búskomor józanságú bankár-özvegy
a második – kapkodó, nyughatatlan, visszatérő gyermekkorát élő, naiv materialista
a harmadik – a misztikus sznob, Rómához dörgölődző, kövér parvenü
egy lírikus epizód a gyermek Brunelleschi kiábrándítóan prózai életéből – a gyermek Monteverdi áriáiban ünnepli
Brunelleschi megismerkedik egy fiatal arab csillagásszal, Ió Atlanticával – ez éppolyan mély hatást tesz fejlődésére, mint a „három párka”
hogyan kezdi Brunelleschi művészetileg érvényesíteni azt, amit a csillagászatból és elméleti fizikából tanult
Hérodotosz első könyvét fogja illusztrálni – hogy milyen művészi, bölcseleti és természettudományos vélemények alapján, azt a Pazzi-családnak írt levele mutatja
az első kép: a föníciaiak elrabolják Iót, az argoszi király lányát
a második: Gyges, Kandaules és az asszony
másoknak a reneszánsz humanizmust jelentett, Brunelleschinek – jellemének megfelelően – épp ellenkezőleg: dehumanizációt; lásd tervét egy vázasorozathoz
Brunelleschi mint Adrasztosz, a Pazzi mint Krőzus ifjú fia a Hérodotosz-illusztrációkban: a harmadik kép
a kápolna mennyezetén – Peiszisztratosz kiássa a halottakat Déloszban: negyedik kép
az ötödik terv a Pazzinak írt levélben – lüdiai hetérák építik Alyattes király sírját
Orpheusz Brunelleschi-álarcához az első indíték IV. Sixtus feje, úgy, ahogy Pollaiuolo ábrázolta a pápa síremlékén
IV. Sixtus „ferences pesszimizmusa” édes testvére Brunelleschi filozófiai és történelmi elkeseredettségének
a Garda-vidéki táj növényzetével fejezi ki ugyanazt az aszketikus szomorúságot, melyet IV. Sixtus világnézetével és politikájával, Brunelleschi pedig műveivel képvisel a „fekete” reneszánszban
a Garda-tó melletti ciprusok
IV. Sixtus gyűlöli az „alapelvek” utáni naiv hajszát
rövid zárójel Bachofen és Lawrence világnézetéről
pínea, tó, rózsa
egy mai modell a Brunelleschi- és IV. Sixtus-archoz – útitársnőm a milánói vonaton
őszi csokor elemzése az asztalomon: ez is a Brunelleschi-féle reneszánsz egyik költői meghatározása
a pápa megrendelőlevele Brunelleschihez – rokon arcok, rokon lelkek
Brunelleschi dombormű-tervei egy keresztes hadjáratról tárgyaló tanácskozás karosszékeihez
első: II. Pius halála Anconában
második: a szultán és Lusignan herceg mulatnak Ciprus szigetén
harmadik: III. Frigyes német-római császár arcképe
negyedik: Velence balról, a törökök jobbról fosztják ki a bizánci császárt
ötödik: Sienai Szent Katalin szentté avatása
hatodik: II. Frigyes császár Szent Erzsébet marburgi sírünnepélyén
hetedik: Alexandriai Szent Katalin vitája egy görög bölcselővel
nyolcadik: egy női arckép, Eleonora di Aragona
két „összefoglaló” dombormű terve – az egyik minden mitológia lényegét akarja kifejezni, a második minden evilági természeti jelenségét, de mindkettőt igen pesszimisztikusan; hogy a mitológiák lényegét ábrázolhassa, Brunelleschi a Jelenések Könyvét olvassa és magyarázza
kis, helyi jellegű történelem és nagy metafizika összefüggése
pszichológiába való belerothadás és uralomvágy ellentétei meg párhuzamai
a „bűn” mitológiai fogalma
a metafizikák őrültsége és bukása
a kételyek és kérdések végtelensége már új vallás
korlátoltságban néha több igazság lehet, mint egy „magas szempontú” filozófiában
„sátánok” és „lelki mélységek” örök közelsége, azonossága
a Négy Lovas; a végtelen szakadás ember és természet között
Brunelleschi önmagáról – Szent János és Machiavelli ellentétes jelleme tusakodik benne, a „bárány” és a „dominus”
kiábrándult esztétika, kiábrándult logika
a teljes igazságra törekvés és a tökéletes formára való törekvés harca egymás ellen
a fokozhatatlan relativizmus felé
a valóság is, értelmezése is – nonszensz
csak irányok vannak, cél nélkül
gyűlölet a tényeket eltakaró nevek ellen
van romantikamentes, hideg és józan irracionalizmus is
testi erósz, lelki erósz egyformán csődbe vezet
(3.) Toszkánai áriák
Négy fiatalkori Monteverdi-költemény; kép, zene-sejtés, bölcselkedés, érzékiség és absztrakció jellemző keresztezéseivel
(4.) Palazzo Grimani
Monteverdi és Velence egy test, egy valóság, be akar számolni róla, s így megint csak kedvenc műfajához nyúlhat, a Catalogus Rerum-hoz, a Dolgok Jegyzékéhez („il y a”: ez a mottó)
a nagy kultúrák lényege mindig valami idegenből való
nagy-kultúra és nagy-lopás
a Májust ábrázoló dombormű a Szent Márk-templomon
Augustus
gyilkosa ugyan szaracén, de díszsírjának ékítménye is szaracén
kis elmélkedés erről a francia szópárról – „charmant” és „tourmenté”
történelmek, mítoszok zagyva komédiája, csereberéje
a művészet legkövetkezetesebb cselekedete: mikor az elvont napokat konkrét angyalok személyesítik meg a Szent Márkus-templom Teremtés-mozaikján
a görög ifjúként ábrázolt Krisztus
a lélek itt lepke
a folyó éppoly ember e képeken, mint Ádám vagy Krisztus
képzettársítások a Paradicsom négy folyójának neveihez
két lehetetlen kicsi mécses az óriási kupolák tövén
a Grimani-palota
hó és Velence: ugye izgató mésalliance?
mi a régi nagy-építészet legfőbb vonzóereje? hogy a kész mű ránk tett hatásában mindig olyan elemek a döntők, melyeket a művész nem tervezett bele
mennyi ún. ízléstelenség – és mégis művészi harmónia a végén
az építészet útja őskori termesz-bolytól hideg mértanig
geometria és mocsár vonzó ellentétei Velencében
a szürke Grimani a színes Velencében
élmény és kifejezés, benyomás és mondat izgalmas szövődményei
körzős-vonalzós reneszánszból az idő Turner-foltokat csinált: mi nagyobb – a művész szándéka vagy az idő hatalma?
fehéredés-feketedés a kövek arcán: hol élez, hol elken
az Idő Kórtana
a Grimani-tervezők csak homlokzatban gondolkodtak
hogy megy át az abszurd szigor kikerülhetetlenül abszurd ornamentikába
az árnyalatérzékenység nem betegséget, hanem ellenkezőleg: szigorú pozitivizmust és legreálisabb realizmust biztosít
valóság és elemzés viszonya – az elemzés nem a lélek öncélú önrágcsálására való, hanem a valóság megközelítésére (még ha reménytelen is); a valóság örök újdonsága
a pillanatnyi véletlen helyzetekben lakik az Abszolútum, a valóság teljessége: példa az előttem heverő lapos illatszeres üvegről
a részletek részleteiben van a valóság és az istenek
mivel minden pillanat gyökerében új és soha-eddig-nem-volt: „értelmezése” naiv ábránd lehet csak
egy Palladio-tanulmányban lehetne kifejezni a valóság ábrázolhatatlanságát és értelmezhetetlenségét
egy jó szó a szürrealizmusról ezzel kapcsolatban
déli érkezés Velencébe
úr és művész, az örök kettősség itt is vibrál
a csónakban, közvetlenül a Grimani tövében
(5.) Jelenések
Tudor Erzsébet tudós nevelőjének leveléből, melyben a Jelenések első fejezetét magyarázza a fiatal hercegnőnek: tudományba burkolt szerelem ez, de az álarc talán több az arcnál
behavazott Cambridge december végén
természetnek és természetfölöttinek harca örök – ma is eldöntetlen; a nagy teológiák talán mindig csak krízis-teológiák lehetnek
a színpad fontossága: a papagáj-tarka Égei-szigetvilág
Jézus képe és az Atyaisten képe: áldozat és teremtés
a nagy erkölcs örök magánya és halálraítéltsége e világban
a zsidó egyistenhit lehetséges lélektani okairól: győzelem volt-e vagy éppen veszteség és lemondás?
vegetáció és halál, május és Sátán: szomszédok
morál halálra ítélt; logika halálra ítélt; vegetáció halálra ítélt: három negatív grácia
válság és kétely újabb, nagystílűbb és szélesebb hithez vezetnek
a cambridge-i tanár „reformációja” nem tétel, hanem lélekállapot
az Égei-szigetvilág hangosan kukorékolja: a kultúra élettani fogalom
Merkúr-panoráma
apróság lesz végzet, ősi zűrzavar és keveredés lesz rendszer a kultúrák, mítoszok és dogmák történetében: ez persze nem kompromittálja őket, sőt
dekadens Hellász, dekadens Róma és dekadens minden a Jelenések keletkezése idején
az eretnekségek: örök ínyencfalatok azon romantikus természetek számára, akikben szinte elvetemült értelmiség és éppoly elvetemült érzékiesség párosulnak
bizánci eretnekségek: az európai gondolkodás kísérleti kórtelepei
eretnekségtől, ortodoxiától természetesen egyformán távol
érzéketlenség a „tragikus szemlélet” iránt: a ráció szemében minden „tragédia” csak naivitás, ügyetlenség, oktalanság
az érzelem célja a teljes boldogság, az értelem célja a teljes igazság – ezzel szemben a világban túl sok keserű arcú halottat és túl sok nyavalygó tévedést lát a cambridge-i levélíró – Prométheuszban is csak egérszülő hegyet lát
mítoszok kitaposott útja: ősállatitól (a) valamilyen „görögösen” átnemesedettbe (b) s onnan feljebb a metafizikai túl-túl-lelkiesbe (c)
a szerelem bohózata a nikolaita eretnekségben
a lelki csőd után a bálványok csődje: Pergamon
meghatározást mond a szerelemről: vakmerő ifjú? (túl a lelkiesség és anyagiasság haszontalan végletein)
az idegen istenekben nagyon szerettek hinni
végtelen valóságszomjának még a görögök vallása és valóságérzéke is kevés
lélek-ócsárlás és bálvány-ócsárlás után Jezabel alakja: nem pszichológia, nem istennő, hanem konkrét emberi személy – ez is kísértés
a „másik ember”: nem a legcsábítóbb mitológia és isten?
előjáték-arckép a kékbársonyruhás Cynthiáról, vagyis Tudor Erzsébetről – a levélíró számára ő a mitikus „másik ember”