Szentkuthy Miklós: Fekete Reneszánsz
Részlet
Tiberius és vizek. A folyók. A tavak. A tengerek. És mindenekelőtt a szigetek. A száműzés szigetei; a görög sznobizmus kis szigetecskéi; és a gyönyörűség szigetei. Néha az önkéntes magányé, a lelkiismeret-furdalásé. Öblök és folyópartok. Tiberis és Tiberius. Hogy illik a név, hogy illik a triton. Tiberius márványszobra előttem mindig vizes; iszapos, Nílus-mélyi vagy párizsi Concorde-záportól csillogó.
A római vizek: kamasz-pacskolás az uszodában; perverz hírű fürdők; öreg ruék napsütötte Apollo-szobrok és izzadságszagú frottír törülközők között. Tiberiust sohasem tudom ilyen vén szodomitának elképzelni; mindig kamasz, oxfordi diák, érdeslila, sirloin-piros arcbőrrel. A züllöttségében is sportos, kerítőnői sunyiságában vagy idegbeteg barokká cifrázott halálfélelmeiben is spártai, sztoikus, mint a Traján-oszlop domborművei.
A víz kontrasztjai: csillogó sport, hencegő egészség (floridai vagy kaliforniai) – és a legősibb élet misztikus alapanyaga. De a tritonok cambridge-iek, és nem freudiak.
Valamelyik francia filmmagazinban láttam két fényképet egymás mellett: a „fehér” és a „fekete Vénusz”. A fehér: ruhátlan görl volt; empire-psyché a melle, hasa, csípője; csupa klasszikus áttetszőség, a soványság és susogó parabolikusság mindennél elementárisabb érzékiségével. Milyen suta fadarab az Asztarték banánfürthöz hasonló ezer melle vagy pöfeteg csípője az ilyesmi mellett. Ezen a testen aztán valami angolszász fej. Pillák és rúzs. S mellette a „fekete”: az volt Tiberius! Bronzszobor, mely a valóságban csak sötét-zöld s egy kút közepén állhat. A szél ráspriccel minden vizet, úgy hogy feketének látszott.
Ez a csillogó, bronz-kopasz, bronz-kongó, bronz-hazug has, a puritán, euklidészi, ujjlenyomatú köldökkel a közepén: számomra Róma, a „ius” csillogó józansága, a humanizmus keserűsége és perverzitása; s noha női méh unduláló sisakja, a Tiberius fiú-szerelmeinek emléke. Pedig az igazi portrét is szeretem, azt a par excellence nem-zsidó, kamaszosan frufrus londoni fejet, a ráhajtott tógával. Mint egy Vesta-szűz vagy a Gracchusok anyja. A Tiberis-parti kertekben bolyongott.
A római kertek! Itt kertebbek. Volt Egyiptomban kert? Babilonban? Otromba dzsungel; tigrisek, istenek és valami kabalisztikus monumentalitás. Szemiramisz: hatástalan; garden-appealje zérus. Kínában? A festményeken szépek a tájak: a füstölgő, teagőzös Buddha-semmi és igaz, mámoros analízis lapjai, selymei. De túl nihilisztikusak vagy túl valóságosak. Sors és impresszió rossz zöngéivel telvék. A japán? Undo the cherries, dear, since there’s no help, undo the cherries… A görögök? Ott csak meszes falakat látok, arab faluk homokját és fehérjét. Görög virág? Nonszensz. Olajfa? persze: fehér, ezüstös, hideg, absztrakt és valami émelyítő illat. Ha Diogenész a hordóban parfümözi magát. Egyszóval: minden orgonabokorral körített halastó nonszensz, kivéve a rómait, a tiberiusit, sallustiusit, lucullusit. Parkok: tele urbanitással, félig hitt formális istenekkel, mennyein pendülő balance-ban Rousseau és Voltaire között. Angol kert? Francia kert? Világuralmi szintézisek? Perzsa oázis? Germán druida-laube? Szicíliai narancs-tűzijáték és senecai szanatórium? A márvány és a ciprus, a tó és a kavicsút, a szénsav-rivál pisztráng és a Divus Augustus kvarc-maszkja gyönyörű harmóniában.
Ilyenekben bolyongott Tiberius. Mennyi istene volt: a suhanó halak, árnyak és pengék, buborékok vagy levált rúzsok, melyek megtartották a száj formáját. Halak, halak! Átvilágított rózsák vagy csak még egy zöld hullám. Csemegék a lakomán; gurmandéria. És a keresztények tragikusan szimpla szigillája; fanatikus pince-népek falra firkált, félig politikai, félig halálpoétikus ómenje. És az „igazi” istenek is elvégre valahogy istenek: Jupiter, ott a fordulónál, két meztelen kálla között.