Szentkuthy Miklós: Arc és álarc
Talán ön is kitalálja – ismerve valahogy képzettársítási rendszeremet, hogy a hólyagos kóklerről senki más nem juthat eszembe, mint gyerekkori filozófiaprofesszorom, apám kedves barátja, ő pedig még nagyobb barátja Platónnak és Arisztotelésznek. Komor, gyanakvó ember volt ez a házitanítóm, óriási keretes orrcsíptetővel, valóságos teknőc-glória volt a két szemüveg-karika a pofacsontja fölött; sötét, fekete szemével mindig úgy nézett rám, mintha bármelyik pillanatban valami robbanás történhetnék bennem – alkimisták lesik így a görebet és lombikot.
Emlékszem, akkor az volt a feladatom, hogy Platón Menón-jának ezt a mondatát kellett kommentálnom (Szókratész felejthetetlen szavai egyébként): „ha úgy véljük, hogy azt, amit az ember nem tud: kutatni kell – jobbak, férfiasabbak és kevésbé lusták vagyunk, mint ha azt véljük, hogy amit az ember nem tud, azt nem lehet megtalálni és az ember egyáltalában ne is kutassa”.
Mikor pár nappal elébb ezt a leckét kaptam, isteni idő volt, nem tudtam szobámban maradni és iskolásfüzetemmel elmentem csavarogni az erdőbe, majd ott megírom a plátói penzumot. Meg is írtam, fel is olvastam: professzorom alkémista-aggódó, leskelődő pupillája úgy tágult felolvasásom alatt, mint a tintafolt az itatóspapírban.
A szöveg körülbelül így hangzott: „A parasztok nyikorgó kordékra rakva hozzák a zöldséget: ezüstgerezdes fokhagymát, patkányfarkú feketeretket, rojtos-eres kelkáposztát, bibircses krumplit és keserű illatú petrezselymet. Néztem a rőt teheneket, az oldaluk jobbra-balra duzzadt, de a gerincük csontja majdhogy ki nem szakad a hátukból, a szarvuk kurta tréfa, szőrös fülük bután pislákol, a hajcsárok káromkodnak és fütyürésznek; a talicskás lovak pántlikás farkuk alól ejtegetik a gőzölgő ganéjt. Nem tudtam, miben gyönyörködjem elébb? A virágzó természetben avagy a kidőlt törzsekben, hervadt virágokban, beteg csontokhoz hasonló fűzfatorzókban? Itt egy nyírfa fehér törzse rikított, holdszínű héjával, amott a tépett kéreg mögött vastag fatörzs fehér bele; távoli, sovány tisztáson bárányok utánozták síró hangon a bárányfelhőket; a kékre vert patak a sziklákon hányta a tajtékot; óriási ólomfelhők kulisszái előtt ismeretlen madarak cikáztak, fehér szárnyuk végén hermelines, fekete bojttal; lábam körül lapulevél bőrös, göndör rongyai. A parasztkunyhókban vajon most milyen élet folyik? – alig tudott az ember szobát képzelni beléjük, mert a tetők égig értek és pince alá lógtak nádas szakállukkal: mért ezek a nevetséges óriásfedelek?…”
Apám is jelen volt dolgozatom felolvasásánál. Jó messzire ült tőlünk, a háztartási könyvet vizsgálgatta, anyám sok számot átírt háromszor is, úgyhogy nem volt könnyű kibetűzni (pillanatig sem tagadom, hogy volt ebben bőven ravasz szándékosság is). Apám nagyítóüveget vett elő, szarvasbőr puha zsákocskából és szelíden dörmögött, a lámpa is idegesítette, mert a fénye úgy esett a lupéra, hogy nem anyám huncut svindli-összegeit látta a papíron, hanem óriási bibircsókjának macskabajusznál hosszabb szőreit a csillogó nagyítóüveg tükrében.
Én, mikor romantikus realista természetleírásomat felolvastam, nem is annyira filozófiaprofesszoromra figyeltem, hanem édesapámra. Mikor fogja észrevenni, hogy Platón-feladatomat így oldottam meg? És milyen lesz rá az atyai (nem különösebb képzelőerőt igénylő) visszhang? Valahol a bárányfelhőket utánzó birkáknál tarthattam, mikor apám lassan visszasimogatta nagyítóüvegét a szarvasbőr zacskóba és komoly pillantást váltott filozófiaprofesszorommal. Felkelt, odajött hozzánk, kezét zsebre dugta (hasáról lebegett a hosszú, régimódi mellény, én félre is toltam, mert belecsüngött dolgozatom szövegébe) – házitanítóm boldog volt, hogy tudományos tekintélyét immár az apai szigor fogja számára kellemesen helyettesíteni. Én rendületlenül végigolvastam vaderdei vadjegyzeteimet. Mikor megkérdezték, hogy „mi ez?” – vígan kifejtettem, hogy a filozófia egyetlen lehetséges alakja: az eleven valóságos világ megfigyelése.