Szentkuthy Miklós: Händel
Részlet
Mint tudjuk, George: négy végrendeletet írt, a körülmények változásainak megfelelően. 1750-ben, 1756-ban, 1757-ben, és immár halála évében, 1759-ben.
Azok a memoár jellegű, lelkét gyónásszerűen leleplező vallomások, melyeket ez az elbeszélés George szájából szó szerint közölt legközelebbi barátaival: mintegy lírai bevezetésül szolgáltak a később megfogalmazandó, erősen jogi és pénzügyi jellegű végrendeleti okirathoz. Ezek az imént idézett szubjektív bevezető nyilatkozatok: a legelső végrendelet írásba foglalása előtt keletkezhettek, hatvanöt éves korában – a Theodora bemutatója után és legutolsó németországi utazása előtt.
Az elbeszélés ezekből a hivatalos végrendeletekből – George-nak sebnél nyitottabb egyéni hangja után – epikailag és morálisan kötelező szürkeséggel, a következő adatokat tartja szükségesnek az esetleg még továbbiak iránt is érdeklődők tájékoztatására közölni:
Majd mindegyik testamentumát: alkalmazottairól való megemlékezéssel és nekik szóló hagyományozással kezdi. George képgyűjteményében volt egy olasz metszet, mely azt a jelenetet ábrázolja, mikor Jézus megmossa – az alázat erényének leghathatósabb tanításaképpen – tanítványainak, az apostoloknak lábait. George, minden orgonáló tüntetés nélkül, sokszor emlegette vendégeinek, hogy képeket és főleg „szentképeket” tulajdonképpen csak azoknak volna joguk, akár aranytapétás, akár zöldsalétromos falaikra kiakasztani, akik ezeknek a képeknek tartalmát: életükben is szó szerint élik, és a képek alkotóival legbensőbb művészeti rokonságban vannak. Tehát: erkölcstelen és művészietlen (a-musisch) emberek falairól azokat – le kellene tépni! De a művészet talán nem is lényeges, sőt semmiképpen sem az; az erkölcs: annál inkább. Hogy ezt az elvet George elsősorban magára nézve érezte kötelezőnek, ennek legjobb bizonyítéka, hogy: inasairól, szolgáiról emlékezett meg elsősorban, tehát a Lábmosás-metszetet senkinek sem lett volna joga és oka az ő faláról leszakítani. Pózról itt, George-nál, szó sem lehetett. Ruháit és fehérneműjét hagyja első szolgájának.
Ez a szolga porolta, vasalta, mosta (foltozta!), molyozta és cipelte szabótól haza, hazulról szabóhoz: George koncert-kosztümjeit, hol nehéz aranyhímzésekkel (azokat majd lefejti… vagy eladja…), hol félelmetes feketében. George súlyos betegségei idején: ingek, lepedők, alsónadrágok, nyári és téli takarók, zsebkendők és törülközők mind az inas gondjaira voltak bízva; mindenki tudja, hogy nagybeteg ember fehérneműje, pongyolája, plédje – az emberi test mennyi kórházi, a diszkréció leple alá tartozó, sokszor ellenszenvet ébresztő tisztátalanságnak tanúja. Az inas készítette a ruhákat istentiszteletre is (mintha színészként operában lépne föl) – George rendszeresen járt templomba – George legszentebb szerzeményei is örökké színháznak és koncertteremnek szóltak – az „ördögi opera” és bizonyos művészeti deizmus megváltoztathatatlan, egyéni törvényei szerint. Az inas dolgozott hetekkel elébb, ha George a királyi udvarba készült, ünnepi fogadásra: sok mindent hallott és látott ebben a mindig érdekes átvezető időben, mikor gazdája még-már kilépőben van otthoni, legmagánosabb életéből, de még nincs egészen rajta a társasági élet, akárhogy is, de mégis csak hipokrita maszkja. „A parókákat majd égessétek el!” – mondta egy ilyen alkalommal, halálára gondolva, George.
Micsoda melankolikus, cinkos-cinikus mosollyal kefélte a ruhákat az inas, mikor női vendéget várt gazdája: többet tudott mosolya megértő, csukott fészkében ez az inas a „kényes” kérdésről, mint mi mindannyian.
És legtöbbet látott és hallott (a talán naivságra hajlamos elbeszélés legalábbis így tartja) – George-nak a halálra vonatkozó gondolataiból. Mikor például: előre elkészítették díszes koporsói, halottas ruháját, tán kedves Hamletje hangján enyelegve a szabóval, az egyelőre bizonytalan bőség vagy derékban „sveifolás” körül.
Csembalóját, kis házi orgonáját, egy csomó egyéb hangszerét és kottát: zenei titkárjára hagyományozta. Ezt különben inasával is megbeszélte. George elégikus humorral minden hangszerhez odament, egy-egy utolsó taktust billentett vagy pendített rajtuk, mielőtt „nevüket” beleírta volna a végrendeletbe. Mikor aztán George elment hazulról, a cselédség pletykás és misztikus megilletődéssel nézte az oly ijesztően egyforma és néma billentyűket – vajon melyiket ütötte le gazdájuk, a törlőrongy vajh! mikor érinti azokat a billentyűket, melyeknek nincsenek egyéni ábrázatjaik, mint az inasoknak, üvegbibircsekhez hasonló, moccanni sem merő könnyeikkel.
A színházbeli nagy orgonát: egy barátjára hagyományozta, persze attól is elbúcsúzott hasonló, de nem egészen hasonló modorban.
Vagy négy-öt évvel ezelőtt – George hatvan körül járhatott –, egy német tudós zenei társaság: tagjai közé választotta George-ot, és – a német társaság egyik képviselője, Londonban járván –, egy német szerző művét George lakásán hagyta. George valamelyik gyógyfürdőben kúráltatta magát az időben, és vendéget így a legjobb akarattal sem fogadhatott. Mikor George búcsúzott színházbeli nagy orgonájától: ezt az ismeretlen német darabot játszotta. Rejtélyes volt, idegen volt, csodálatos helyenkint, régi ismerős másutt – az elhagyott gyerekkori Németország és azok az egészen más lehetőségek (George számára nyilván lehetetlenségek), melyek Itália és London helyett nyíltak volna számára. Orgona-partita (és kánonszerű változatai) „Vom Himmel hoch da komm ich her” (mennyek magasából térek ím hozzátok) szövegére és témájára. Valahol hárombetűs monogram is volt a kottán. Szerzőé? Ajándékozóé?
Rokonságáról (gyér) végrendeleteiben nem feledkezett meg. El-elmerengve írta be az örökösök neveit: Isten magasságában, a halál mélységében, a művészet távolságában, ugyan mi köze lehetett hozzájuk? De vérük mégiscsak az ő vére, becsület és hűség köti hozzájuk, Isten ebből az élettani közös talajból sarjasztotta zenei tehetségének paradox virágát. És ami a művészetnél milliószor lényegesebb, mikor az embert „die Erkenntnis der Ungewisshcit des menschlichen Lebens” gondolata foglalkoztatja (az emberi élet bizonytalanságának tudata): a rokonság mind az ő anyjának is rokonsága, az ő apjának rokonsága, és ahogy a szép keleti közmondás tartja, ősszel a levelek visszakívánkoznak gyökereikhez – úgy George is tudta, hogy életében a szülők: az ómega és az alfa. És nem ők jelentik-e az elhagyott, de el nem felejtett protestáns Németországot, ahová (éppen első végrendelete lepecsételése után) utazni készült, és valóban el is utazott. A koporsó előrevetett árnyékában az emberi kapcsolatok fontosabbak a művészeti kapcsolatoknál (ha voltak egyáltalában).
Második végrendelet-végrehajtónak George egy kereskedőt nevezett meg. Nem voltak-e kereskedők és nagypolgárok az oratoriók támogatói? Az opera-arisztokrácia után ezek a bibliás, börzés fickók (George a bírálat és elnézés humorával mosolygott) következtek, tehát megérdemli egyik képviselőjük a kitüntető bizalmat – bár: ez még nem az igazi közönsége, ezek ravaszul Kálvinból Kapitált csináltak; az újabb generáció lépteit George már csak a sírból fogja hallani – második temetési díszruhájában. Mert az elsőt – melyről fentebb beszéltünk – első inasára húzta, mikor az meghalt; jelképesen az utolsó gombot: George maga gombolta be, mielőtt a koporsófedelet rászögelték.
Granville úrnak két Rembrandt-képet hagyott, az egyik biztos, hogy tájkép, de George szívéhez közelebb állt – saját szavaiból és egész művészeti (oratorio) felfogásából tudjuk, a Lelencház világából tudjuk: George szívéhez közelebb állt a „Rembrandt-Bibel” világa, a Rembrandt-Ószövetség és Rembrandt-Újszövetség, mely annyira más, mint az olasz barocco szentképek világa (utóbbiak, mintha opera-korszakának lettek volna képzőművészeti „vérfertőző vértestvérei”, hogy ezzel a kifejezéssel is a szigorúan megígért, hivatalosan szürke stílusnál maradjunk).
George sokat beszélt egy Rembrandt-vázlatról: Szent József és Szűz Mária Menekülése a kis Jézussal Egyiptomba. Itt? Nincs teatralitás, itt nincs teológia: nyomorult vándor, rongyos koldus itt Szent József – vajon ő képviseli az örökké hontalan Händelt? Vagy a girhes, gebedt szamáron, riadt, koronátlan, glóriátlan Mária ölében a csecsemő: ez a száműzött, örökké száműzetésre ítélt George, édesanyja örökre elvesztett melegében?
George másik kedves Rembrandt-metszete: vándormuzsikusokat ábrázol. Nyomorult, rongyokba bugyolált vén koldus mellett fiatal, de szomorú dudás – paraszt- vagy polgárcsalád ablakból hallgatja; fal választja el a biztos otthon és a világtalan hontalanság országait.
George-nak egy pap Itáliában nagy nyelvészeti szőrszálhasogatással azt magyarázta, hogy mikor Jézus a Hegyi Beszédben boldogoknak nevezi a „lelki szegényeket”, ez nem a bolondokat, félkegyelműeket, írástudatlanokat jelenti (pedig így is milyen igaz és mély értelme volna!), hanem: azokat, akiknek van ugyan házuk, pénzük, de – Isten színe és a halál színe előtt: meztelen bűnösöknek érzik csupán magukat, mint a Paradicsomból kiűzött Ádám.
George: nemcsak a Rembrandt-hagyományozás pillanatában, hanem mindig így érezte magát és szerette volna, ha az angolok német származású királya is az aranykoronát – a töviskorona változataként viselné.
Mikor a Messiás-kéziratot Lelencházának adta: az a sok aprószent járt fejében, akiket Heródes király (a kis Jézustól való félelmében) lemészároltatott. Festőknek néha a legfrivolabb (vagy bután bonctani) pózokra adott alkalmat a vonagló anyák kétségbeesett testének ábrázolása; George, kifejezhetetlen megvetéssel a vértanúságból is pornográfiát űző olasz, modoros művészet iránt: saját anyjára gondolt, és? Azokra az anyákra, akik a londoni éjszakában – talán! – fájdalommal tették útszélére fattyaikat; utcalány anyákra, Vauxhall Gardens-i álarcos hercegnőanyákra gondolt George (hol lehetnek? kicsodák? hol élnek?). Keserűen (de most mégsem ítélkezőn) gondolt azokra a ringyó-anyákra is, akikkel az életben később találkozott: ezek kivétel nélkül gyűlölték, ócsárolták és átkozták George-ot (és társát, Hogarth festőt), mivel hálásoknak kellett volna lenniök jótevőiknek, és ez az a gondolat és érzés, melyet az emberek képtelenek gondolni és érezni – miért? A jótevő (George): megalázta őket hiúságukban – az, akivel jót tettél, sírodon túl is csak acsarkodni fog rád, mert szégyelli, hogy ő egyszer „lent volt” és jótevője „fent”, és ezt semmiféle élő és halott ember meg nem bocsátja jótevőjének.
Mikor egy kis lelenc meglátta George kezében a Messiás partitúráját, szemtelenre hegyezett piszeséggel selypítette, hogy – ez nem lehet „az”, mert azt ő (Isten tudja, kinek ölében) hallotta, az pedig olyan hosszú „igaziban”, hogy kétszázharminchárom évig tartott – „az” tehát nem férhet bele ilyen kurta kottába; még nyelvet is öltött az őt becsapni akaró George-ra, és mutatta, hogy a gyerekek zsoltárkönyve is vastagabb.
Halott zenészek családjait segítő egyesületére George ne hagyott volna? Itt ismét „lelki szegény” volt. Ő, George, éppúgy lehetett volna, mint más, utolsó hegedűs vidéki zenekarban, és „ha majd halálom után megjelenek az Úr színe előtt (ó, ott okvetlenül meg akart jelenni – inasától még azt is megkérdezte, hogy mit gondolsz, öregem, Isten az utolsó ítéletkor a ruháinkat is feltámasztja?) – szóval, „ha halálom után megjelenek az Úr színe előtt: minden világ minden muzsikusa egyformán csak utolsó hegedűs lesz vidéki zenekarban”. És George, majd a túlvilágon, karonfogja azt a derék, részeges Leporin orgonistát, akinek – szinte gyerekkorában – utódja lett a hallei református Dómban; lehet, Herr Leporin mérges lesz, hogy túl korán ébresztették fel a Resszurrekció trombitái, biztosan az a disznó Händel türelmetlenkedett, egyszer már hallottam ezt a kukorékoló trompétát síromban, valahonnan Írországból. (A Messiást Dublinban mutatták be… Ilyen hülye országokba menni?…)
Orvosára, patikusára is hagyott. Persze nem a pozőrökre, szadistákra, zsarolókra és természettudatlanokra, akik szidják a babonát, de butábbak a babonánál – nagyszerű agyvelőknek érzik magukat azon egyszerű okból kifolyólag, hogy fantáziátlan, fagyott ördög-ürülék a szívük – nyilván nem ezekre szórta sírjából George nehéz fontjait. És nem annak a gyógyszerésznek, aki haldoklónak nem ad orvosságot, mert „záróra”. Ezek ugyancsak begyében voltak az öregedő George-nak.
Volt egy kedves doktora, ez hívás nélkül és kiuzsorált tiszteletdíj nélkül is meg-meglátogatta George-ot; egy árnyékos sarokban csöndesen forgatta elefántcsont fejű sétapálcáját szétterpesztett térdei között, és gyermekes-bölcs mosollyal arról morfondírozott, hogy – „mi orvosok, lényegében, a lényegről semmit sem tudunk, minden még a kezdetek kezdete előtt van, a természet bonyolultsága, szinte nyomonkövethetetlenül, a végtelenséggel határos – a sejtek sejtjeiben, az atomok atomjaiban játszódnak le a legtitkosabb és legdöntőbb folyamatok – egyetlen prüsszentés értelemhez méltó értelmezéséhez: a csillagok belsejét és a virágok gyökércsúcsainak minden fizikáját és kémiáját kellene ismernünk – tengermélyi állatok ikráinak belső mozgását, keresztmetszetben, pillanatról pillanatra – a Napfény egyetlen részecskéjének vagy rezdületének találkozását egy levél egyetlen részecskéjével vagy rezdületével…”
A patikus is hányszor feljött éjjel George-hoz (hálósipkában! Tévedésből: felesége csontkeretű szemüvegében) – boldogan és káromkodva hozta a legjobb és legdrágább orvosságokat – titokban másféléket, mint amit a doktor felírt –, mert a doktorra mérges volt: túl szerény kételkedéseiért –, mikor pedig a Jóisten szinte kézből kézbe adja a mindenható gyógyszernövényeket, ásványokat és állati alkatrészeket, a patikusok pultjára.
Az ember legyen alázatos, ha halálára gondol (ennélfogva még többet gondoljon: a mások életére) és? – George sehol máshol, mint a világ legfenségesebb katedrálisában, a Westminster Apátságban akart nyugodni. „Amennyiben erre módunk van” – mondogatta. „Halálunk után, már itt a földön is (elvégre betegség, öregség: elég hosszú iskolája volt az alázatnak) – halálunk után? – azonnal kezdődjenek a szép és boldog égi dolgok. Akkor már semmi dolgom holmi árvaházak puritán temetőivel (kereken így mondta): akkor már bíborral betakarva vonuljak be az Apátság északi gót kapuján. Fent, azon a bizonyos westminsteri kapun, majd még a mennyekben is felejthetetlen földi-szép szobor: Krisztus, a királyok világalmájával – a két bejáratot elválasztó pilléren Madonna, vagyis: vár az én anyám! Minden jó anya: Mária testének része – minden jó fiú: Jézus misztikus testének része – hogy ebben az érzésemben mi a protestáns vagy katolikus árnyalat? Nem érdekes, csak vigyetek.”
George sokszor sétált (Isten és történelem nehezen kibogozható kérdésein töprengve) a Westminster Apátság VII. Henrik-kápolnájában. Merev, kocka alakú, sűrű zászlók; őrült gót betűkké gyulladt kórusszékek; áttetsző tízparancsolat-táblákhoz hasonló ablakfalak és kolostori rácsketrecben fekvő királyi sírszobrok között elmélkedett George: „eleget zenéltem királyok dicsőségére – nekem is itt a helyem”.
És mikor sétáiban a keleti kolostorfolyosó végéhez jutott, a napfényes ívek után a „dark cloister”-be, a sötét áhítat-alagútba: az élet vége jutott eszébe. Mért ne itt temessék el? Nem volt-e valahol szerzetes és vezeklő ő is, mint a rég csontvázzá és paradicsomi pillangókká változott páterek és fráterek? Ne emlékezzék-e kissé Róma loggiáira és árkádjaira? És noha az örök világosság vár reánk, adózzunk a „dark cloister”-ben az éj sötétségének is, antik alvilágokban sokszor zenélő operai Orfeo.