Szentkuthy Miklós: A megszabadított Jeruzsálem
Részlet
A történések szigorú rendje szerint most be kell számolnom Alexiosz viselkedéséről a Szicíliába való megérkezés után (a szöktető velencei flottával).
Alexiosz, a színész, a diplomata, a céltudatos „intrigante”, a mindenkit elbűvölő, bájos kisfiú: Szicíliában ragyogóan kimutatta fentebb (és nem először) ismertetett jellemvonásait.
Mikor partra szálltak, és Alexiosz az első pineákat meglátta, törpekaktuszok között – különösen ihletve és sarkantyúzva költő barátja barokk képzeletétől –, Alexiosz szavalni kezdett: a csupasz törzs tetején füstösen és felhősen bokrozó és bokrosodó lombokat – kísérete számára: – az ószövetségi Ábel oltárfüstjéhez hasonlította. De? – és tulajdonképpen aggályos krónikánk szempontjából csak ez és semmi más nem érdekes (hiszen bibliai hasonlat bőven van): Alexiosz azt mondta, hogy Rómába szándékszik menni, III. Ince pápához, és őt, Alexioszt, százszor és ezerszer jobban érdekli az a tömjénfüst, melyet, ő, ő, Alexiosz fog, bizánci császári ministránsként, a római pápa orra alá kéken gőzölni, mint Ábel füstje és Szicília füstbozontos pineái.
Ebből a kedves nyilatkozatból Alexiosz kíséretében mindenki tisztában lehetett afelől, hogy Alexiosz nagyon nagy mestere a költői tréfás képeknek, de más jellegű dolgoknak – úgy indul a dolog – még agyafúrtabb mestere.
Alexiosz Szicíliában meglátogatta a már meglehetősen romos állapotban lévő, tetőtlen görög templomokat; óvatos gidaként lépegetett a hónaljig érő, burjánzó fűben, a dór oszloptörzsek árnyékában – kedélyesen beszélgetett arról kísérőivel, hogy ő nem, egyáltalában nem a Julianus Apostata-fajzat, őneki görög mítosz és görög művészet különösebben nem „imponálnak” (Alexiosz nyelve nagyjában a bizánci utcanyelv volt), de ha már éppen „imponálásról” van szó, ő saját maga imponál saját magának elsősorban; ő megszokta, és itt Szicíliában kezdi még sokkal jobban megszokni, hogy ezekben a romtemplomokban ő, Alexiosz lesz az isten. Ó, semmi aggály, barátaim, semmi teológia, semmi pogányság – épp ellenkezőleg: praktikus politikai realitás: leverni, eltiporni, kiirtani a bitorló császárt, visszaültetni a trónra megvakított édesapját.
Éppen ezen cél érdekében megy egyenesen Rómába, egyenesen III. Ince pápához – és gyermekkezével megveregette a görög templom oszlopát, mint szemtelen kisangyal a bamba vén óriás-Kristófot. Ravasz szeméből körülbelül ez volt kiolvasható: „Mit érdekel engem pogány vagy keresztény mitológia? Egyáltalában – mikor érdekelt ilyesmi bárkit bárhol? Másról van szó” – és egy búzavirágot a köntösére tűzött, a szára hosszú volt, szúrta mellét, eldobta.
A fiatal Alexiosz, rangrejtve, boldogan sétált a szicíliai legyezőpálmák alatt – simogatás közben egy pengelevél majd ketté nem vágta ujját. Egy széles parkban, arab paloták tövében, megismerkedett egy gyönyörű lánnyal, vörös hajú, fehér bőrű, odaliszkszerű, csupa báj, csábítás, értelem, kéj és édesen biztos szemtelenség: élvezett belőle bőven, amennyi csak élvezhető, de Alexiosz fejében a vatikáni kertek pápai pálmái jártak, és miközben csók a csókot játékos kifulladásig pecsételte, Alexiosz azon gondolkozott: milyen lehet III. Ince pápa? Vajon hogyan fogadja, és milyen lesz az a séta – a politikailag lényeges – a római pálmák alatt?
Magától érthetően a lánnyal újabb találkát beszéltek meg; magától érthetően Alexiosz azon – nem jelent meg. „Ince, Ince – mondta környezetének, éppúgy eldobva a pálmaágat, mellyel a lány koszorúzta, mint nemrégiben a búzavirágot –, Ince, Ince, nem pedig… nem pedig… no látjátok, nem is emlékszem a leány nevére, de lehet, hogy sose tudtam.”
Szicíliában nemcsak görög templomromok, arab paloták, pálmák és pineák vannak, hanem keresztény templomok is: minden szikrázó ékszernél és tavaszi virágoknál csillogóbb mozaikokkal kirakva. Alexiosz ezekből is annyit végigtanulmányozott, amennyit csak lehetett. Mikor már többször „környezetéről” beszéltünk, elsősorban azokat a bizánci híveit értettük, akik (következő hajóval) utánavitorláztak, jól sejtve, vagy jól tudva, hogy Alexiosz szökése nem romantikus kamaszkaland, hanem nagyon józan históriai akció: megvakított édesapja és saját maga restaurációja érdekében. Ugyanakkor ebben a „környezetben” – Alexiosz volt persze az első, aki ezt észrevette – már III. Ince pápa titkos kémei is jelen voltak, különböző ürügyek különböző maszkjaiban. Úgyhogy mikor a kis Alexiosz a keresztény dómok mozaikjairól szavalt (általában szavalt, szeretett szavalni…), Alexiosz úgy szövegezte mondanivalóját, hogy az puha futószőnyeg legyen politikai útján a nagy III. Ince pápa felé.
Egy mozaikkép például a Mennyei Jeruzsálem-et ábrázolta: Alexiosz a legnagyobb eksztázisban (nála ez a legnagyobb diplomáciai józansággal egyértelmű) beszélt arról, hogy a Mennyei Jeruzsálem gondolata számára szívig megható, de ha egyszer Jézus lejött a földre és megtestesült, akkor a föld nyilván igen fontos az Isten számára: ezt a gondolatot legtökéletesebben III. Ince pápa képviseli, Isten földi helytartója. (Miközben Alexiosz ezt mondta, egészen közel tolta szemét a mozaik egyik részletéhez, így ugyanis jobban leshette szeme sarkából beszédének hatását III. Ince pápa kémeire.) Arról nem is szólva, hogy a római és bizánci, a nyugati és keleti, a latin és görög egyház egyesítése egy akolban egy pásztor alatt – legtökéletesebb földi megvalósulása a Mennyei Jeruzsálem-nek. A mennyei szinte csak lelkies imitációja a valóságos földinek, melynek ő, Alexiosz – Róma legalázatosabb híve – lesz III. Incével glóriás és végleges megalapítója.