Szentkuthy Miklós: Narcisszusz tükre
Részlet
Hajóm lent állt a kikötőbe, egész szorosan a parthoz tapadva, mintegy túlságos precizitással a tányér legszélére tolt halszálka-fésű, és tudtam, hogy legjobb rabszolgám egy perzsa eunuch, ott alszik a főárbóc tövében, mint egy érett alma a fája alatt. Szeretném komolyan venni a zsidó analógiát, tudniillik úgy találom, hogy ez a szolga az életfájának legigazabb gyümölcse, mert ő nem szeret, nem lehet igazán szerelmes. Én, Alkibiadész azért voltam áruló, és azért vagyok agonizáló, mert legörjöngőbb következetességgel voltam mindig szeretet és szerelem, és most ebben a meztelen éjszakában, ahol a tenger Éva elejtett fügeleveleként hevert a lábaimnál, megtudtam, hogy a szeretet az élet vele született, organikusan teljes negativitásának emberi felfogása, emberben való tükrözése.
Most már ugyan késő, most, mikor izmaimban úgy zsugorodik össze az erő, mint a vadszőlő örökök omega-dadogó indái – nemrég még hosszan feszültek az izmok csatahúrjai a bokámtól a csípőmig, csuklómtól a vállamig, hasamtól a nyakamig, de most mind összegöngyölődnek, karom, lábam, derekam mind üres maskara s az izmok majd összeszáradt göndörökben fognak karkötőként lógni rólam, mint a négerek cafrangos ékszerei.
Mért lettem szerető ember, mért vert meg a sors a relációk mániájával? Vagy minden ember sorsa ez: örökké kapcsolatot keresni valakivel, vagyis a ,,valaki” zengő nem létezését tapasztalni szakadatlanul? Mennyi formája virágzott bennem a ragaszkodásnak, csoda-e hogy áruló lettem, csak áruló lehettem? A szeretet a létezés örökké lombosodó, ág-, levél-, virág-okádó paradoxona, s az árulás ennek a paradoxonnak egyszerű másolása, emberekbe-trochaizált költészete. Meglátok egy nőt, s erre vérem a fejembe tolul, mint egy piros, csattogó zászló vezérhajóm legmagasabb árbócára: akarom a nőt, rohanok utána, pedig csak a nő, valamilyen ,,igazi” nő nem létezését jelenti a kavicsként talpam alá dramatizált hetíra vagy exotikus királykisasszony. Minél közelebb megyek hozzá, annál jobban érzem, hogy a létezés valami kiáltó, sikító hiánya szórja sistergő tajtékjait a szemem közé. Ez nem elégedetlenség, nem növekvő csalódás, hanem egyszerűen az élet elemi témátlanságával való aszkéta szeretkezés. A világon a szeretet látszik a leglineárisabb merevséggel cél felé törő valaminek, és éppen ez a szeretet a céltalanság passzív tudata. Ez már az árulás: testünket, öntudatunkat megfürdetni a ,,kívánt” asszony zöld, medenceként tág nézésében, és közben tudni, mint az élet butító véletlen-hálózatának kis csomóba-gabalyodott szála.
Pontosabban, mindig pontosabban szeretném megfogalmazni a semmi dekrétumát: miben is áll az árulás? A szeretet egyszerűen visszasüllyedés abba a mélységbe, ahol a világ még lehetetlenség, ahol az istenségnek még esze ágában sincs magán kívül máshoz is hozzátenni ,,van” szócskát (ami ugyan elképzelhetetlen) – természetes, hogy innen minden csak karikatúrának látszhat. Karikatúra a szüleim iránti szeretet is, mely pedig reláció mohóhóság tekintetében messzi-messzi felülmúlja a lányokkal űzött viszony-mókaimat. Az árulás egyszerűen ez: minden megvalósított viszony hazugság a szeretet alaktalan és fekete háborgása mellett. Azért jó, ha a nő-ügyben valmi bűn, álnokság vagy szentségtörés szerepel, ahhoz van kötve, mert így ez az erkölcsi sötétség jobban hasonlít a szeretet nagy-hiánytáncához mint egy megengedett viszony.
Mikor tegnap este megláttam ezt a gyönyörű színésznőt, akivel ma vagyok éjjel: egyszerre ébredt bennem a birtoklás vágya, s a pusztulás mindent lekaszáló tudata. Ez a pusztulás nem pesszimisztikus színpadi fogás, nem mulandóság, nem kibabrált kapzsiság víziója, hanem a világnak épp legvilágabb, legpontosabb-világarca, egyszerűen a lét mint precíz valami. Az ember vagy kevésbé tölti ki a lét kereteit, vagy túlárad azokon (ó, mi sem könnyebb) egészen ritka, de akkor egészen gyilkos pillanat, mikor pontosan a lét határáig terjed ki, sem közelebbre, sem távolabbra. Itt megszűnik a realitás és irrealitás akadémikus csetepatéja: a tárgyak végesek s erre mi feljajdulunk, ez a jaj szeretet, s ez nem vezet ki a világból, ez éppen a lakat. Ha eunuch volnék, talán mindez eszembe se jutna, milyen lehet a test, mely nem akar kapcsolatot másokkal? Az a világot valószínűleg végtelennek látja, az a nők szeméből úgy pattantja ki az Isten létét mint a főtt mandula héjából a fehér magot, az hűséges lesz és ügyes udvarló. A világ számomra nem ,,értelmetlen”, hiszen mindig tudtam, hogy ott, ahol a lét és nem lét furán kígyózó határai folynak, nem szerepelnek értelem és értelmetlenség fogalmai, egyáltalában fogalmak. Számomra két lehetőség van: a teljes és vak anarchia, avagy az örökké sodorható, folytatható, nyitott szofizma-kereplés.