Szentkuthy Miklós: Auróra szerája, pogányok pietája
Nemrégiben a Rádiótól telefonált egy nagyon kedves fiatal riporter, Zelki János: interjút kért tőlem hajnalaimról, reggeleimről. Na, én naiv balek, alaposan készültem: huszonöt énekes eposzt írtam hajnalaimról. Amikor megjelent, akkor derült ki, hogy az interjú csak h á r o m – p e r c e s lesz, de ha lehet, akkor legyek még tömörebb, rövidebb. Mondom neki hahotázva: én egy harminckötetes regényt írtam reggeleimről és egy leltárt mindenféléről, ami ebben a tárgyban eszembe jutott. Nevettünk, nevettünk Zelki Jánossal, mert Szentkuthy Miklós a tragizálásra nem nagyon alkalmas alany, csak a humorra! csak a játékra! Megállapodtunk fiatal barátommal, hogy ha legközelebb e g y p e r c e s interjút kér, másodszor nem fog tévedésbe ejteni, mert akkor bizony tettlegességre kerül sor, annak összes következményeivel. Mindenesetre összes eposz és regényterveimet leszűkítettem három percre. Ime:
Ősszel Bányai Gáborral készült egy beszélgetés, szintén a Rádió számára. Témája: kapcsolatom a színházzal. Azt az interjút azzal vezettem be, és arra is építettem föl, hogy nézzük csak, milyen kapcsolatban vannak istenek, emberek, állatok a színházzal és színjátszással.
Istenek! Művelt nép vagyunk, tudjuk, hogy a görög mitológiában kicsoda Éosz, vagy Aurora, a hajnal istennője. Egyes pletykásabb részleteket már elfelejtettek, azokat elfecsegem kedves hallgatóimnak, akik ebből egy szót se fognak hallgatni mert reggel hat órakor nem fogja érdekelni úgynevezett kedves hallgatóinkat, milyen volt Éosz istennő szerelmi háztartása.
Éosz édes testvérei a Nap: Héliosz és a Hold: Széléné (ebből lett Heléné és a magyar Ilona név is). Gyönyöröm a hajnal témáját illetően – csuda vigye el, fecsegek, a végén túlmegyünk a három percen! –, mikor még fönt van a Hold az égen, sőt egy-egy csillag is, az esthajnal csillagról nem is beszélve, de már a Nap is tolakszik a hegyek kontúrjai fölé. Nekem való, titokzatos, élvezetes pillanat: a Hold kékes dérszínű, de már „jön, jön, egy istenkéz se tartja vissza” a vörös tűzkorong, együtt vannak fönt az égen mind a ketten. Nem olyan közel egymáshoz, mint a középkori, a barokk és a későbbi szentképeken: Krisztus feszülete fölött jobbra mindig lebeg egy Hold ( kvázi) karikatúra, balra pedig egy Nap-karikatúra. Nem! Fönt az égen tisztes távolságot tartanak, mintha félnének egymástól.
Amikor kel a Nap (ezt is följegyeztem itt a három perc tiszteletére), mennyire megértem az egyiptomi, római, kínai, azték, busman mitológiákban az ősrégi hiedelmet: a Föld áll, a Nap jön föl az égboltozaton. Milyen rettenetesen nehéz lehetett elfogadni a kopernikuszi fölfedezést: a Nap áll és mi forgunk. Egyrészt micsoda vad tudományos, forradalmi, matematikai és csillagászati bátorság kellett ahhoz, hogy valaki fennhangon hirdesse: a Föld forog a Nap körül! Másrészt: milyen lehetetlenül nehéz „beszedni” még ma is! Ha nézed, ahogy jön föl a nap, nem azt mondod a szép látványtól elérzékenyülve, hogy „jaj de szép, ahogy elfordulunk!” Nem jut eszedbe, hogy az áll és mi pörgünk a Nap körül, mint egy körhintában. Nagyon izgalmas és nagyon érthető, hogy minden ősvallásban a Nap mozgásában hittek.
Ennek az Éosz-hölgynek, a Hajnal istennőjének rengeteg szeretője volt. Nimfomániásan zabált mindent, amiből a hímnem területén készlet állt rendelkezésére. Különös, hogy a Hajnal – a Hajnal! – egy ilyen nimfomániás ringyó? Különös, mert Éosz a görög mitológiában a szelek istennője is. A hajnali szellők, a hajnali hűvösség különösen nyári időben sokszor megváltóan kellemes és üdítő. A Természet játékai milyen mulatságosak: a hajnal leghűvösebb pillananatai vezetik be a Nap tüzes feltűnését. Tehát: ezer szeretője van Éosznak, Aurorának, akit mindig olyan hűvösen szűziesnek képzelünk.
No de sok-sok szeretője között volt egy főszeretője: Titónosz. Nehogy azt higgyék – esetleg hajnali hat órakor nyújtózkodó, de inkább mélyen alvó – hallgatóim, hogy jaj, jaj, görög filológiát űzök, és mindenféle érdektelen adattal jövök kedves ásítozó hallgatóim bosszantására! Nem! Úgy látszik, Titónosz szolgálta ki legjobban Éosz hölgy félreérthetetlen nemi igényeit, mert az istenektől Titónosz számára örök életet kért. Nos, abban a szerencsében részesült, hogy megkapta. De hohó! Éosz szórakozott volt: örök életet kért csakhogy nem örök ifjúságot. Úgy hogy Titónosz örök életű lett, de mindig jobban és jobban, visszavonhatatlanul összezsugorodott. (Örömmel vegyes fájdalommal olvastam Illyés Gyulának egy szellemes, önirónikus versét Titónoszról.) Képzeld el Éoszt, azt se tudta, mit csináljon vele! Micsoda kínos helyzet! Például: fogadás, vendégek jönnek, udvarias csevegés folyik, keresik a hitvest, és akkor nagy nehezen észrevesznek egy hőstelen cincért, amint a kerevet alól mászik kifelé. Pontosabban: tücsökké változtatta át a vígasztalhatatlan istennő. Szegény Titónosz az elvénhedés szimbóluma lett. Éosz külön szobát rendezett be neki, ott hagyta, hadd ciripeljen kedvére. (Kicsit másfajta Tücsökzene mint Szabó Lőrincé).
Híméhes Éosznak és Titónosznak – mielőtt még lapostetűvé degradálta volna a végzet – született egy fia: Memnón, Őt talán ismerik kedves ébredező hallgatóim (mostanában egyre több kirándulást szerveznek távoli országokba: „öné a világ!”). Mert a Memnón-szobrok Egyiptomban láthatók. Éosz, a mama, fia síremlékeként emelte ezeket a szobrokat. Memnón a trójai háborúban vett részt, trójai oldalon a görögök ellen. Elesett! Egyes hírek szerint Achillesz, nagy görög boksz- és hadbajnok, mások szerint Ajax, szintén görög öttusa-élsportoló ölte meg őt.*
Most kicsit tragikusra váltom hangomat.
A párizsi Louvre-ban látható egy gyönyörű antik tányér, úgy emlékszem, Krisztus előtt ötödik századból való; ezen látható, amint Éosz, az anya síratja és temetésre viszi fia, Memnón holttestét. Ez kísértetiesen hasonlít a keresztény Pietához! Illetve kissé módosítva: Éosz itt teljesen olyan, mint egy angyal, aki karjaiban tartja Krisztus testét. Ugye, általában a Pietán Szűz Mária látható karjaiban Krisztussal? De éppen a napokban egy nyugatnémet árverés hirdetésén láttam festményt: Krisztus testét egy angyal tartja, nem pedig Mária. Félelmetes hasonlóság, ahogy a Louvre-beli antik tányéron Éosz az Úr angyalaként tartja fia, Memnón holttestét. Ez az interjú éppen ádvent idején készül, és az ádventi szent énekek fő hősnője a Madonna, hiszen az ő méhében érlelődik, most már karácsony felé igen sürgetőleg a Kisjézus. Így kapcsolódik össze fejemben a Madonna és Éosz.
A Madonnával és a hajnallal kapcsolatban nagyon erős szép szubjektív emlékem: hosszú éveken át teraszom egyik falán hajnalkák tömege futott föl, egészen az eresz alá. Annál szebbet nehezen tudok elképzelni, mint mikor nyáron hajnalban kimentem a teraszra dolgozni (négykor már világosodott), asztalom mellett a sok-sok hajnalka fordította felém nyitott tölcsérét, a szirmok széle kék, torkuk hófehér, benne bólogatnak az arany porzók… ez az imádság, költészet, szépség felsőfoka volt. Igen, halmozom a szavakat: imádság, szépség, költészet, kora hajnal és szellő. A hajnalkák és Szűz Mária alakja nekem akkoriban mindig egybeolvadt.
A harmat is hozzátartozik a hajnalhoz. Megint jön a szent játék, de nem is játék, hanem játékos szentség: pogány világ és keresztény világ. A görög mitológiában Éosz Memnónt sirató könnyei válnak hajnali harmattá. Egyes vázaképeken és szobrokon ennél sokkal konkrétabban jelenítik meg ezt az átváltozást: Éosz vagy Aurora amforát hoz, melyben könnyeit összegyűjtötte, ebből szórja hajnalban virágokra és levelekre a harmatot. No most jön, amit ígértem, a keresztény kapcsolat: Szűz Mária is szórja a harmatot, ő maga is olyan, mint egy harmatos virág. A katolikusok ismerik a szent éneket: Rorate coeli, harmatozzatok, egek. Vagyis a keresztény szimbolikában harmatként hulljon a világra karácsony kezdetével a megváltás.
*
Tréfálkozva és lirikusan kell beszélnem még a madarakról. Nagyon kedvelem, főleg tavasszal és nyáron, a madarak reggel négy órai csicsergését. Nem tudok elképzelni annál bensőségesebbet, mint amikor hajnalban, pirkadatkor próbálgatják a dalt: kísérleteznek! Az egyik ébredezik, a másik is ébred, mintha valami kis dialógus indulna meg: „Na, Bibici, jól aludtál? Hogy vagy, Cinke, nem fáztál éjjel? Jaj, a sógorod nem esett le az ágról?” – Ez még távolról sem a nagy csicsergés, harsogó áriák sora, most még csak hívogatják egymást. Minden reggel rejtély számomra, hogy tulajdonképpen mi történik? Reggelizni akarnak? Szerelmeskedni akarnak? Szalontársalgást akarnak folytatni? Akármi legyen is, olyan az első hangok kedves kísérlete, mint egy gyönyörű imádság. Megfigyeltem, hogy például nyáron négy óra tájban kezdik a madarak kísérleti édeskedő, ébredő dalukat, és utána egy időre abbahagyják. „Talán mégse kelünk még fel!” Mint kedves feleségem, aki gyakran hagy az íróasztalomon egy szerelmes levélkét: ébresszem fel reggel. A megadott időpontban odamegyek ágyához.
– Halló, halló, kértél, hogy ébresszelek, itt vagyok.
– Köszönöm.
– Ébren vagy?
– Köszönöm a kedvességedet. Jojcakát! – És tovább alszik még vagy két óra hosszat.
Tehát a madarak pittyenve ébrednek, aztán megunják a kísérletet, és egy ideig csönd van. Később jön a nagy-nagy zenekari, harsonázó reggeli köszöntés.
Visszatérve az Aurora- illetve Éosz- és Memnon-mítoszokra: ott is szerepelnek madarak, méghozzá főszerepük van. A görög költészetben is bőven van ennek nyoma. Madarak siratják Memnón halálát, csicsergő gyászdalukkal búcsúztatják a harcost.
*
Istenek, tücskök, madarak után: emberek.
Az egyiptomi Memnón szobrok arról híresek, hogy hajnalban elkezdenek dalolni, zengeni. Ezzel hozom kapcsolatba az én hajnalaimat: könyvtáramban, mint megannyi Memnón szobor, lámpák, könyvek, poharak, tálca, asztal, rajta a terítő, – székek, kicsik, nagyok, öblösek, kecsesek elkezdenek nekem dalolni. Miért éppen hajnalban? Napközben, este és éjjel nem szólnak hozzám, mert az este és az éjjel – hogy így mondjam: a hivatalos éjjel, la nuit officielle – nekem még a nappal folytatása. Akkor még olvasunk, zenélünk, beszélgetünk, telefonálunk, pletykázunk, vacsorázunk. De a hajnal: az más. Az valóban egyedül hozzám és nekem szól. Ugyanúgy, ahogy a Memnón-szobrok hajnalban zengenek, szobám legkedvesebb megszokott tárgyai dalba kezdenek: sok-sok emléket idéznek föl, mindig újabbakat és mélyebbeket, minden tárgyhoz személy kapcsolódik, kitől kaptam ajándékba, azzal mit éltem át. Mindennap más-más részletet énekelnek. A könyvek, bennük figyelmeztető bejegyzéseim, vázák, hamutálak, aranyóra, szőnyegek dalai a hajnali csendben nagyon-nagyon ihletőek, hajtanak, mint a múzsák az alkotás, az ábrázolás felé.
Még ezt is fölírtam magamnak vázlatomba: olvastam Aldous Huxleytól egy naplóféle, egész kötetre menő tanulmányt; ebben írja le, mint próbálta ki a meszkalin nevű izgatószert, mely az ő leírása szerint azt eredményezi, hogy minden tárgy színe és formája sokkal agresszívebben, vadabbul jelenik meg, mint normális körülmények között. A piros őrjítően piros lesz, a négyzet fájdalmasan-szúrósan szögletes lesz, a kör varázslatosan kerek lesz. És amikor arról beszéltem előbb, hogy reggel, ahogy a Memnón-szobrok zengenek, úgy dalolnak a tárgyak körülöttem –, ez ahhoz hasonlít, mintha ezeket mind meszkalin hatása alatt látnám a hajnal (az éjszakától mennyire különböző!) titokzatos csöndjében.
Mondtam: ihlet a csend. Ugyanakkor nagyon fontos: jó, jó, ihlet, ihlet, meszkalin, meszkalin, daloló színek és formák, de amikor le kell írnom azt, amit kigondolok, az viszont komoly, aszketikus munka. Nagyon sok barátom, ismerősöm, akik ismerik stílusomat – vagy úgy tesznek, mintha ismernék, mert hallottak róla – szokták mondani: jaj, ez a habzó barokk mű, milyen gyönyörűség lehet ezt írni! Micsoda verbális orgazmus? – hát erről a gyönyörűségről lehetne beszélni. Megírni az elképzelésemet? Bizony ez a legnagyobb aszkézist követeli. Azért is írok reggel, hogy ezen a kegyetlenül önfegyelmező munkán túl legyek! Mert szép az irodalom, szép a művészet – van is ilyen szó, hogy szépirodalom és szépművészet – , de számomra az élet a fontos, a jó és az élvezetes! Essünk túl a munkán, az irodalmi munkán, amely igen komoly, fegyelmezett foglalatosság, és ha azon túl vagyok, szabad lettem: imádkozhatok, sétálhatok, udvarolhatok, utazhatok, bohóckodhatok és ha tetszik, tragizálhatok… mert a lényeg az élet! Mindenképpen szeretek alkotni, ugyanakkor minél előbb túl akarok esni a kemény munkán, mely a hajnal ajándéka. Van egy olyan frázis, hogy jaj, reggel friss az ember agya. Hát meg kell vallanom, ehhez nem sok közöm van, mert bocsánat, nekem mindig friss az agyam, nekem ahhoz nem kell hajnal. Sokszor a korai munka befejeztével egész délelőtt olvasok, délig, kora délutánig. Nem azért dolgozom reggel, mert akkor még friss vagyok és ezt ki kell használnom, hanem mindazért, amit itt elmondtam, melyek környeznek a természetben hajnali időben. Van egy óriásnaplóm, több mint százezer oldalt tesz ki, a Petőfi Irodalmi Múzeumba helyeztem letétbe, – ezt a naplómat is mindig hajnalban írom. El tudom képzelni nagyon sok íróról, aki naplót vezet, hogy este ír. Én is ugyan néha úgynevezett slágvortokban készítek jegyzetet este, de reggelre az előző napom szépen „klasszicizálódik”. Este még nagyon viharosak az aznapi élmények. Reggelre az előző nap habzó mustja kicsit lecsillapszik, akkor tudok részletes naplót írni.
Aprópó, hab! Legnagyobb gyönyör (már munka után, de még kora reggel) a habfürdő. A világ összes habfürdőjét kipróbálom: legyen az almaillat, kamilla, fenyő, körte, vadgesztenye, sülttök vagy kaktusz, akár régi boszorkányok kotyvalékai, mindez legnagyobb gyönyörűségem. Akkora habfürdőt készítek, hogy a plafonig ér, épp csak a fejem látszik ki, úgy hogy hajnali szemérmes vendégeket is tudnék fogadni.
Istenek és madarak, daloló tárgyak és emberek. Eszembe jutott még néhány régebbi emlék, ami felidéződött bennem a hajnalokkal kapcsolatban.
Diákkoromban a reggelek nagyon fontosak voltak, nem, nem gyönyörűségről lesz most szó, hanem kényszerűségről. Miért? Mert én kisdiák koromban minden este színházban voltam. És mielőtt színházba mentem, az illető darabot, ha megvolt a szövege, elolvastam, ennél fogva leckét nem írtam. Úgy hogy másnap reggel osztálytársaim feladatait másoltam le sebtében, hihetetlen szorgalommal. Lett is belőle nem egyszer balhé. A történelmet meg a verseket hajnalban tanultam, mert előző délután színdarabokkal voltam elfoglalva.
A hajnal többek között nekem örökké Rómeó és Júlia hajnala. Mikor Júlia marasztalni akarja még Rómeót, a madarakra hivatkozik: ó, hát ez csak a csalogány, az éjjel énekel. Rómeó fájdalmasan válaszolja: nem, nem, ez már a pacsirta, ez már a reggel, nekem menekülnöm kell. De Júlia csökönyös. Erre Rómeó leül, karjait keresztbe teszi és gúnyosan fordul ifjú szerelmese felé: let’s talk, Juliet! – na jó, hát akkor beszélgessünk, ha téged nem érdekel, hogy már hajnalodik, jönnek értem a rendőrök, börtönbe visznek, akkor társalogjunk. Van valami jó témád?
*
Eszembe jutottak a sötét idők. Ezúttal az 1942-43-as évekre gondolok. Összejárt egy társaság, bizony elég sokat mulattunk mindazokkal, akik itthon voltak, akiket még nem vittek el katonának. (Aztán úgyis hamarosan elvitték). Hajnaltájt, miután minden pálinkánkat megittuk, volt itt-ott egy kocsma, amelyik már nagyon korán nyitott, és ahol lehetett kapni kispörköltet egy pohár sörrel. Az valóban jól esett. Egyik barátom különösen inyenc természetű volt, ő invitált mindig bennünket: kispörkölt és a pohár sör hajnali hat órakor, az utcák üresek, gyakran a legfantasztikusabb kosztümökben mentünk le ebbe-abba a vendéglőbe.
A háború után (a szép – hogy mondják azt becenevén? – személyi kultusz korszakában) megint hajnalban kellett dolgoznom, amennyiben sajtóhajnalok voltak és fél héttől fél nyolcig az újságot kellett ismertetnem. Úgy hogy én akkor mindenek előtt lementem egy kocsmába, – abban az időben korán nyitva voltak a kisvendéglők –, és ott elolvastam az újságot; aztán tanárkollégáimnak ismertetnem kellett, amit ott olvastam: Sztálin birodalmában már az ország kétharmad része a kommunizmust élvezi. Pénz nincsen, ami valamelyest igaz is lehetett, azt hiszem. Mindenki szükségletei szerint részesül a javakból. Akinek egy kabát kell, csak egy kabátot hoz ki a kantinból, akinek egy fél deci vodka kell, az nem iszik egy decinél többet. Ezt mind szépen elolvastam, aztán ismertettem a tanár kollégáimnak. Ezek is szép hajnalok voltak. Aubade franciául hajnali szerenád. Úgy ahogy van, éjjeli zene hölgyek számára (és aztán a zenészek fejére öntik a serblit), úgy van hajnali trubadúr-koncert is, az aubade. Nahát ezeket a sajtó-reggeleket hívtuk aubade-nak. Egy nem létező tökéletes világ trubadúrjai voltunk.
Budagyöngyén, lakásom szomszédságában volt egy kis vendéglő, ahova hajnalban szerettem lejárni még télen is, mert ott jól tudtam dolgozni. Itt a lakásban már kora délelőtt jövés-menés volt, telefon szólt, úgy hogy hosszú évekig a környező vendéglőkben töltöttem a délelőttöket. Hajnalban élő ember nem volt ott rajtam kívül. Sőt még a délelőtti órákban sem, mert ezekbe a zöld vendéglőkbe vasárnaponként jöttek ki a derék polgárok kirándulni.
Külön fejezet ezeknek a vendéglőknek részben Krúdy Gyulára illő leírása. A Szép Ilona, egyik kedvenc helyem, már hat órakor nyitott, télen a hóbuckákon keresztül jutottam be. Kacagtató részleg: volt egy kis külön szoba, amit a kedves, jópofa tulajdonos márványteremnek hívott, pedig valójában alig volt több egy fészernél. Könyveimmel, kézirataimmal megjelentem, ott dolgoztam hajnaltól délig. Nehéz volt, mert rendszerint az asztalokon toronyban álltak a székek: előző este és éjjel nagy dorbézolás folyt, reggel takarítottak. A piszkos asztalokon a borfoltok és ételfoltok gyönyörű térképe terpeszkedett. Ki kellett keresnem egy viszonylag tiszta asztalt, ahova a könyveimet lerakhatom. De hát mindig sikerült. Leültem, könyveimmel foglalkoztam, írtam, írtam, írtam órákon át. Teremtett lélek rajtam kívül nem volt a „márványteremben”, – amely apoteózisa, hitregei megvalósulása és beteljesedése ennek az építészeti műfajnak, ha ha ha, egy piszkos kocsmaasztalon az előző estéről odadobált székek toronyban, hogy lehessen söpörni.
Párizsban, 1948-ban a rue Saint-André-des-Arts-ban laktam. Volt arrafelé többek között egy vendéglő, közel a Szajna partjához, ott, ahol a Boulevard Saint-Michel rohan neki a folyónak. Hajnalonként jártam oda, ahol szintén ezekkel a széktornyokkal találtam szembe magam. Nagyon zavartam a pincéreket, haragudtak, alig akartak kiszolgálni. De azért valamelyiknek mindig megesett a szíve rajtam, nyár volt, a vendéglő utcai részén letisztítottak részemre egy széket meg egy asztalt, és hozták a boromat.
Ha idegen vagy ismerős nyugati városba érkeztem, türelmetlenségemben már öt órakor fölkeltem, hogy bebarangoljam az utcákat, betérjek a templomokba. Csak hát mindenekelőtt szerettem egy kis aperitívet inni, nem mintha anélkül nem ment volna a dolog.
Itthon a kocsmai haverok édesen hajtogatták: művész úr, vagy doktor úr, vagy szerkesztő úr, vagy tanár úr, ugye kell az ihlethez az ital! Én nem is egyszer megmagyaráztam nekik, hogy nagyon kellemes az ital, de ha attól függ az alkotás, akkor lemondhatnék az irodalomról. Nem azért iszogatok itt, mert attól jön az ihlet! Rég megette a fene azt az irodalmat, amelyik csak italból tud táplálkozni és ihletődni!
Szóval idegen ország: sok városba többször is mentem, hajnalban keltem fel, élvezet volt még Londonban is, ahol tudtam, hogy egy-két óra múlva a vörös autóbuszok tömegétől nem lehet majd mozogni sem. A legforgalmasabb utcákat ilyen szűzies ürességben látni hajnalban kísérteties volt. Ha egyik városból a másikba kellett utaznom, sokszor lehetetlen időpontokban, mondjuk reggel ötkor kellett taxin átszelnem a várost. Párizsban az Avenue de l’Opéra, Londonban a White Hall teljesen üres volt, mintha kihaltak volna az emberek. Szorongató volt az üresség és a hajnal kéksége.
*
Nagy divatban volt valamikor Lawrence of Arabia, T. E. Lawrence a Seven Pillars of Wisdom című könyv szerzője. A Bölcsesség hét pillére magyarul is megjelent – óriási reklámot csináltak neki – azt hiszem, felfújták kicsit. Számomra mérhetetlenül unalmas volt. De egy dologra jól emlékszem: Arábia egének és homokjának színeit páratlan írói virtuózitással vette tollára. És ez a színleírás, a hajnalok, amiket ő leír: azok az én hajnalaim is.
A pirkadati színjátékokkal kapcsolatban fájdalmas emlékem a sztálini időkből: feleségem hajnali órákban nyelvet tanított tisztviselőknek. Úgy hogy öt órakor kelt, hat órakor kellett télen is tíz fokos hidegben elmennie. Akkor velünk lakott unokahúgom is, aki szintén hajnalban indult el robotolni. Ennek ellenére mind feleségem, mind unokahúgom váratlanul beszámoltak arról, hogy jaj, milyen gyönyörű az ég, mint egy Lawrence-féle leírás. Nagyon büszke voltam rájuk, hát ilyen „jófajták”, hogy a nyomor és a robotmunka közben is tudnak az életnek ilyen szépséges, úgynevezett esztétikai oldalaira figyelni.
Akár télen, akár nyáron, ha itt ülök az íróasztalnál, az égbolt színei és színváltozásai, a felhők formái csodálatosak, lebilincselőek. Másodpercről másodpercre változnak az árnyalatok: zöldek, kékek, ezüstök, aranyak… (nem vagyok sznob, nem vagyok! Szeretném, ha egyszer csinálna valaki egy három másodperces műsort: „Szentkuthy Miklós nem sznob!” Kész. Esetleg egy kis zenekari kíséret hozzá a Máté passióból). Vissza a színekhez. A festő Turner színeit látom, összes imádott árnyalataival. Vagy Altdorfer német festő színei is eszembe jutnak gyakran: ezek az őrült rózsaszínek, kékek, lilák.
Ezzel a képpel fejezem be a három percet, megjegyezve és bocsánatot kérve, hogy tekintettel emlékeim és gondolataim szegényességére, csak két és egy negyed percet tudtam kitölteni.
Élet és Irodalom, 1987. december 18.