Fekete J. József: Csillagok közé feszítve
Örök közelség, ezer emlék. Szentkuthy Miklós válogatott dedikációi.
Szentkuthy Miklós káprázatos, terjedelmében impozáns életműve az elbeszélő és értekező próza térsége mellett egyéb, marginális, nem szépirodalmi területeket is meghódítani látszik az újabb kiadványok tükrében. A Hamvas Intézet gondozásában megjelent kiadványok közül elsőként az Égő katedra (2001) jelent meg, amiben a Szentkuthy Miklósra visszaemlékezők azt a folyamatot mutatták fel, amely során az író magánmítosza megképződött. A kötetben egykori tanítványai, barátai, tisztelői vallottak nyílt őszinteséggel Fityó tanár úrról. A kötetbe foglalt visszaemlékezések azok számára izgalmasak igazán, akik már olvastak valamit Szentkuthytól, de az életrajzi eseményekbe nem nyertek betekintést, az írói habitust csupán a művek alapján igyekeztek elképzelni. Számos meglepő vonást és érdekes epizódot elevenítettek fel a megemlékezők. A kötetbe foglalt interjúk, vallomások, levelek, visszaemlékezések azt a színes, ugyanakkor méltóságteljes karaktert jelenítik meg, aki a katedráról „kőszáli sas”-ként magasodott a megszeppent tanulói fölé, ám nem zavarta, ha azok a polgári nevéből (Pfisterer) kreált Fityó néven emlegették. A visszaemlékezés-kötetből egy, az életet teljes intenzitásában megélő, az élvezeteket habzsoló, intellektusával magasra kiemelkedő, ugyanakkor közvetlen, a barátságot nagyra értékelő, szeretetre éhező és szeretetadásra berendezkedett, a maga módján mégis különc író és tanár mítosza teljesedik ki olymód, hogy azonnal a mítosz mögé is láthat az olvasó.
Másodikként Az élet faggatottja (2006) cím alatt a Szentkuthy Miklóssal folytatott beszélgetések, interjúk jelentek meg, mintegy nyomatékos bizonyítékául, hogy az első regényét (Prae, 1934) ezerkétszáz kéziratoldalon papírra vető, majd hatvan éven át vagy háromszázezer oldal terjedelmű naplót vezető író a szóbeli előadás műfaját is kisajátította művészete számára. Szentkuthy szeretett és tudott beszélni. Dramatikus retorikáját ugyanúgy szerkesztette és építette, miként írásos műveit, ugyanúgy cikázott mondataiban történelem, művészet, tudomány, intim vallomás és kinyilatkoztatás, mikroszkopikus nagyítás és kozmikus túlzás, mint regényei fejezeteiben, ugyanolyan arányérzékkel fordította szóviccbe, ördögi öniróniába a döbbenetes tartalmakat, miként sziporkázó prózájában tette. Huszonhat éven át iskolában tanított, s természetszerűen mindig ő volt az iskola szónoka, amikor udvarolt, orációs képességeit csillogtatta, midőn nyilatkozott, élőszóban előadott – teátrális gesztusokkal alátámasztott – műalkotásokat nyújtott át kérdezőjének. Meggyőződéssel állítható, hogy a próza és a naplóírás mellett a beszéd, ami nála mindig színpadra kívánkozó színészi alakítás is egyben – legyen az ima, széptevés, nyilatkozat, beszélgetés, előadás – három alapműfajának egyike volt.
A regényírás, naplóírás és szóbeli előadás mellé negyedikként sorolhatjuk a dedikációt, ugyanis ezt a sótlan, és az írók által többnyire kevésbé kedvelt műfajt Szentkuthy „a káprázat kézjegyeivé” (Nádor Tamás) lombosította és színesítette, miként arról mintegy kétezer válogatott dedikációja alapján győződhetünk meg az Örök közelség, ezer emlék kötetben. Ez a gyűjtemény is az író hagyatékát gondozó, a kötetet szerkesztő és a bevezetőt író Tompa Máriának, illetve a Hamvas Intézetnek köszönhetően jelent meg.
Szentkuthy külön műfajjá emelte regényeibe, fordításköteteibe, folyóiratközlései fölé jegyzett ajánlásait, amelyek, miként a káprázat kézjegyei találó megnevezés utal rá, egyfelől a képzőművészettel is rokonságban állnak, viszont sajátos prózaformaként is értelmezhetők. Szentkuthy mániákus gyűjtő- és rendszerező szenvedélye mellett a lejegyzést is létmódjától elszakíthatatlan tevékenységnek tartotta, a valóság csupán a lejegyzés által vált teljességében átélhetővé számára. Ebben a szemléletben fogantak pazar dedikációi, amelyekben az adományozás pillanatát kívánta a legnagyobb átéléssel, ebből eredően teatralitással és emelkedett pátosszal megörökíteni. A szokványos „tisztelettel”, „barátsággal”, „szeretettel” bejegyzések helyett ő mikro-történetekben örökítette meg a dedikációval megszólított karakterét, a hozzá fűződő viszonyát, közös élményüket, egyszóval azt az impressziót, amit a dedikáció írása közben éppen a megajándékozandó iránt meghatározónak tartott. A megbecsülés, a szeretet és a hála felsőfokon süt át sorain, szét is feszítené a pátosz, a megajándékozott személyének vagy kiemelt tulajdonságainak aránytalan megemelése ezeket a barokkos dedikációkat, ha nem határolná őket csillag a lap tetején és alján. A dedikáció által Szentkuthy egy-egy színpadi helyzetről készít lenyomatot, ami gesztust, emléket, ruhát, történetet, szerelmet idéz fel, olykor filctollakkal színesítve a szöveget, akár egy középkori manierista kódex lapjain.
Az egyedi dedikációkban a zenész a kottaszerűségükre, az irodalmár a sűrítésre és tömörítésre, a képzőművész az ornamentikus megjelenítésre érez rá. A Szentkuthy-dedikációkban a tartalmi közléssel azonos hatású az íráskép. A nevek csupa nagybetűkkel írva, ha kell, ha nem, nagybetűk mindenütt, nyilak, gondolatjelek, színes tollakkal jegyzett szavak, nyelvi lelemények, a képzőművészeti igényen túlmutatva arra a felfokozott, erősen lirizáló és hatványozottan teátrális lelkiállapotra utalnak, amely közepette a dedikáció megszületett. Ki is futnának ezek az ajánlások – úgy tartalmilag, mint grafikailag – a könyvlapokról, ha alul és felül nem határolnák őket a már említett csillagok, amelyek jelentése sokféleképpen értelmezhető, az egyszerű grafikai megoldástól kezdve, stilizált rajzszögként, amivel mintha egy külön fóliót illesztene a szerző a könyvtest élére, egészen a misztikus kézjegyig. Most úgy tűnik, a magánmitológia eme parányi részletére is fény derült. Tompa Mária talált rá a Szentek élete harmadik kötetében egy Szent Domonkosról készített rajzon az alak feje fölé illesztett csillagra, és a kép mellet Szentkuthy széljegyzetére: „Mint Beato Angelico képein = * = az én »kézjegyem!«…” Vagyis: a Szentkuthy-dedikáció csillagok közé feszített miniatűrként is értelmezhető.