Bevezető

Szentkuthy Miklós: Válogatott levelezés

Hamvas Intézet, 2008.

Tompa Mária: Bevezető

Szentkuthy Miklós irodalmi, művészeti és a tanári pályájára vonatkozó leveleket gyűjtöttünk össze ebbe a kötetbe, amely a 30-as évektől a 80-as évek végéig tartó időszakot öleli át. A levelek sugározzák a II. világháborút megelőző időszak, a háború, közvetlenül utána a némi fellélegzés, aztán a Rákosi korszak, végül az azt követő Kádár-rendszer éveinek hangulatát. Ugyanakkor ez az irodalomra összpontosított válogatás nemcsak írók, irodalomtörténészek, költők leveleit tartalmazza, hanem orvos, képzőművész, régi tanítvány, fizikus, matematikus, rádióriporter, pszichológus, zenész, tanártárs, nyomdász és bejárónő is szerepel a palettán. Például a Dr. Tompa Kálmán-levelek nem irodalmiak, de az 1977. XII. 29.-i levél borítékján Szentkuthy ezt a megjegyzést tette: „életem fele!”. Ilyen és ehhez hasonló megfontolások késztettek arra, hogy olyan leveleket is belevegyek a válogatásba, amelyek első pillanatra talán nem illeszkednek bele. Nem is egy ilyen fontosságot jelző jegyzetet találunk Szentkuthy keze írásával a borítékokon. Számtalan személy neve alá odaírhattuk volna azt, hogy hosszú és szoros kapcsolat fűzte őket egymáshoz, de a levelek magukért beszélnek. (Csak ott hagytam meg, hogy SzM-hez több évtizedes szoros barátság fűzte, ahol a szövegösszefüggéshez fontos volt: pl. Földes István esetében.)

Itt jegyzem meg, hogy Szentkuthyné Dolly éveken át próbált rendet teremteni az irdatlan mennyiségű levelek között. Tudta azt, hogy a levelezés csak akkor tud érdekessé válni a kívülálló számára, ha a levelekben szereplők kilétére fény derül, megismeri az olvasó a levelező személy kapcsolatát Szentkuthyhoz, egy-egy megjegyzés körülményeit, magyarázatát, – mindezek az adatok az olvasónak sokszor a reveláció erejével hatnak, és nagyon fontosak az irodalomtörténet számára. Dolly munkájának egyik fő értéke az utókorra nézve az, hogy a borítékokra írt jegyzetei (mint férjének megjegyzései is) segítettek sok lábjegyzet készítésében.

Mondanom sem kell, hogy a levelezés a naplóhoz mennyire közel áll: Szentkuthy londoni tartózkodásakor (1947-ben Baumgarten díjjal Angliában és Franciaországban töltött több hónapot) Mamusich Tamáshoz írt leveleinek hatalmas mennyisége jól mutatja ottani életének minden óráját: sokszor két lapot is ír egy napon. Különben 1948 májusában Londonból ezt írja Mamusich Tamásnak: ’”vaskos noteszokat írok tele…” – ebből tudjuk meg azt, hogy naplóját rendszeresen írta Londonban is. Erősen kiviláglik itt is Szentkuthy kettőssége, amiről már sokszor írtam: egyrészt nagy távlatokból látta a dolgokat és ez védettséget adott neki, másrészt igen közel merészkedett a „kis valóságokhoz”, ami viszont sebezhetővé tette őt.

Külön tanulmányt érdemelne (illetve: érdemel majd, ha a napló egy része hozzáférhetővé válik 2013-ban) londoni tartózkodásának elemzése. Jól mutatja ennek fontosságát, hogy naplóinak zárolását Londonból történt hazatérése határozta meg. Választóvonalként az itthon folytatott naplót „Ritorno d’Ulisse” címen emlegette gyakran, (utalás Monteverdi operájának címére: Il ritorno d’Ulisse in patria, Velence, 1641.), és a zárolásról úgy döntött, hogy a kezdetektől (a 30-as évek vége) 1948-ig halála után 25 év, 1948-tól pedig halála után 50 év.

A londoni levelezést ezért a legrövidebb szövegű képeslapokig meghagytam: felsőfokokban dicsért városok, katedrálisok, művészeti tárlatok egy életre szóló nyomot hagytak benne. (Különleges részlet: elment a londoni olimpiai játékok megnyitójára). Könyvtárában ma is fellelhető nagy mennyiségű angol, francia múzeumi és kiállítási katalógus, amelyeket – a 80-as években volt módomban nap mint nap látni – folyamatosan olvasott, mintha krimik lettek volna. Ugyanakkor a nehezen leírható nélkülözés: „de facto koldulás…” is elevenen él ebben a londoni levélváltásban (akkori naplójegyzetei valószínűleg tele vannak a megélhetés nehézségeivel, az ösztöndíj utalásának elakadásával, és nem utolsó sorban 1948 nyarán a hazulról már masszív viharfelhőként jövő aggasztó politikai hírekkel).

Fontos adat: a Kossuth-kiadónak (a „Ki kicsoda” Szerkesztőségének) rövid levelet ír 1979. X. 11-én: főművének a Naplót tekinti, és részletesen leírja ennek indoklását: „Kedves jó Szerkesztő Barátaim! Bocsánatot kérek, hogy ha óriási munkátokban egy pillanatra zavarlak Benneteket, de szeretném, ha arról, amit úgyszólván FŐ MŰVEMNEK tartok, egy rövidke sorban szó esnék Lexikonotokban. Ez a „Főmű”: nagy terjedelmű NAPLÓM. A Napló 51 köteget tesz ki. Egy-egy köteg kb. 1600 oldal. 36 köteg már az Országos Széchényi Könyvtárban van letétben. 37-51. kötegek még itthon. Természetesen a közlés módját Rátok bízom! Előre is a legnagyobb hálával és köszönettel Tiétek SZENTKUTHY MIKLÓS” (és ehhez még 9 év naplófüzetei jöttek hozzá 1979-től 1988-ig).

Az is sokszor szerepel a levelekben, hogy naplója és kéziratai az Országos Széchényi Könyvtárban vannak letétbe helyezve. Ma ez félreértésre adhat okot. Kéziratai az OSzK-ban 1979 őszétől 1986 őszéig voltak letétben. De 1986 novemberében a kéziratokat átirányította Szentkuthy a Petőfi Irodalmi Múzeumba, tehát most már évtizedek óta, véglegesen a PIM kézirattárában vannak elhelyezve.

Ennek okát is érdekes levél őrzi: Karsai Orsolyának (az OSZK kézirattára akkori igazgatójának) írta 1986. XI.12.-én:

„Kézirataim, naplóim, levelezésem a legnagyobb rendben 1986. nov. 26-án lakásomba érkeztek, nagyon kedves Koroknainé és „hason-kedves” Tompa Mária jóvoltából. Utána „minden” a Petőfi Irodalmi Múzeumba vándorolt. Okát, édes Ursula Logica pontosan tudja tőlem = minden-mindenképpen meg akarom menteni egész életemmel és minden művemmel összenőtt lakásomat (mely egyenlőre a XII. ker. Tanács tulajdona), legyen ez a lakás – ha totálisan érdemtelenül is! – afféle Szentkuthy-archívum, legyen ez okból a Petőfi irodalmi múzeum tulajdona könyvtárammal és berendezésemmel együtt – a PIM ennek érdekében mindent megmozdít és „mozgatásainak” fő-fő oka: könyvtáram és kézirataim felbonthatatlan egységes egymásba növése. PIM-Könyvtár, PIM-lakás, PIM-kéziratok EGY kézben, – HA esetleg akad bolond bogarász-kutató, aki Szentkuthyval filológiai kuriózumként foglalkoznék…”

Úgy éreztem egy-egy levél olvasásakor, mintha személyesen nyújtana emlékeztetőt szándékainak, gondolkodásmódjának kiegészítéséhez, az életmű különböző rétegeibe lehetséges betekintéshez; ehhez fontos elemek rövidebb-hosszabb megjegyzései: jó példa erre Földes Juditnak Brüsszelbe 1984.II.5-én írt levele, amely fontos irodalomtörténeti adatot tartalmaz: a Hitvita és nászindulót is az Önarckép álarcokban részének tekinti.

Azt is átéljük Szentkuthyval együtt, hogy a munkába menekült az 50-es, 60-as évek kultúrpolitikájának gúzsba kötő, megfélemlítő módszerei elől. (Ehhez érdemes elolvasni Bezárult Európa c. regényét, amely éppen Londonból való hazatérése után, a „fordulat évé”vel kezdődő teljes bénultság időszakának nyomasztó, levegőtlen szigorát örökíti meg). A rengeteg konkrét irodalmi teendő részletekre menő felsorolása nagyon sok levélben előfordul – ez filológiai színességet és filológiai fontosságot is ad a leveleknek! (pl: Magyar Imre, 1973. Húsvét; Frank Frigyes, 1973.VIII.19.; P.Santarcangeli, 1982.V.15.). Ezekből viszont megtudhatjuk, bizony nagyon közelről és nagyon részletesen, hogy mi volt depresszióra való hajlamának igazi oka: a pihenést nem ismerő, kíméletlen munkatempó. Már 1968.I.1-én Frank Frigyesnek így ír: „sok-sok kötelező és »maszek« munkám után (ha egyáltalán el tudom végezni emberkerülő apáthiámban és legsötétebb lethargiámban!) csak ágyamba (feltámadást remélve) dűlök”. A mindennapok részletes leírásait olvasva nem lehet nem gondolni depressziójára, amely sok levélből felsejlik (Frank Frigyeshez, 1973.II.3.: „dezillúzió kis vakondjá”-nak nevezi magát). Magyar Imrének pedig 1973.Húsvét: „Néha ugyan boltot nyitok »A Víg Depresszióshoz«”.

Több levelet lidércnyomásként árnyékol be az, hogy mennyire nehézkes volt egy írás közlése a folyóiratokban: felsőbb hatalmasságok kiadói ellenőrzései, érthetetlenül fölösleges késleltetések, ígérgetések, nyomdai kifutások végtelen abszurd idejével sokszor kényelmetlen helyzetbe hozzák azt a lelkes szerkesztőt, fordítót, aki Szentkuthynak már jó előre jelezte örömét, sőt ujjongását a megjelenés miatt. Mit kerülgetjük a szót: a kiadók, szerkesztőségek vezetői, bizonyára pártutasításra „fárasztották a vadat”, a szerkesztőt, fordítót, hogy kezes bárányként viselkedjék. Ez nemcsak a magyar kultúrpolitikára vonatkozik. Varsótól Újvidékig, Pozsonytól Kolozsvárig több levél szól az ujjongás, majd a lemondás, aztán megint az öröm és megint a csalódás helyzetjelentésének hullámzásairól. Pedig Szentkuthy mennyire, szinte gyermekien tudott örülni a megjelenéseknek! (Alföldy J.: 1980.I.15.). Koczogh Ákos 1958. III. 18.án még ezt írja: „Megtört, kiábrándult embert vártam, s helyette jöttél Te, vidáman, erősen, mint aki bizonyos benne, hogy a holnapnak él. Már ez a magatartás többet ér mindennél.”

Később, mikor jön a „depresszió sötét felhője”, a levél-csoportok mérhetetlen lemondást, melankóliát, egy fajta befejezést sejtetnek, – ilyen többek között Fáj Attilával, Pardavi Mártával váltott levelezésének vége. A kötetbe válogatott egy-egy személyhez szólóó utolsó levél sok esetben az elmúlás előérzetét kelti (a levelek hangulatának ívelése miatt is választottam a személyek szerinti csoportosítást az időrendi helyett).

Ennek a melankólikus színezetnek az ellenpólusa: mennyien szerették, tisztelték Szentkuthyt. Sokan őszintén bensőséges levelekben fejtik ki Szentkuthyról alkotott emelkedett véleményüket. Ezért választottuk Varga Domokos 1978.VIII.6-i levelét a hátsó borítóra: „…magamban megköszöntöttelek, csak te nem tudsz róla.[…] ez a hajszoltság adott apropót, hogy […] végiggondoljak valamit […] letudván a még hátralévő két leckémet, én nem élek így tovább. Nem leszek tovább korom gyermeke, hanem a következő koré, amelyben az embereknek megint meg kell tanulniuk – ha nem akarnak kollektíve elpusztulni – az egymásra figyelő és a léten tűnődő életet. S akkor „ugrott be” a Te neved és személyed és Orpheusod, mint a következő kor képviselőjéé. Te nem a rohanók, az ámokfutók tápláléka vagy. Téged – a figyelőt és tűnődőt – csak figyelve és tűnődve lehet fogyasztani és emészteni, úgy válhatsz csak vérré mások ereiben. Ilyen olvasód ma kevés van. De ha a következő kor még élni akar, akkor sokkalta több lesz.”

De sorolhatnánk Füsi József, Koczogh Ákos, Mátyás Sándor, Örkény István leveleit, Vas István egy-két levelét, – s ahogy pl. Sík Csaba felkiált: „… ma is Te vagy a legavantgárdabb magyar író…” (1984.VI.9.); Sík Csaba ezt a Fejezet a szerelemről c. regény 1984-es, 2. kiadásáról írta (az 1.kiadás 1936-ban jelent meg, és Szerb Antal egyik legszebb méltatása erről a műről szól).

A lelkes baráti levelek olvasatán kiderül az, hogy ha nem is beszéltek irodalmi „kánonról” meg „iskola-teremtés”ről, mégis sokan, megbízható gondolkodók pontosan tudták, hova kell elhelyezni a magyar irodalomban Szentkuthyt: ő hosszú távra dolgozott, nem rövidtávú sikerekre pályázott (nekem nem egyszer vetette oda tréfásan: „Hidd el, jó lóra tettél!”). Már a Frivolitások és hitvallások önéletrajzi interjúban is elhangzik az, hogy Halász Gáborral az értelmet dicsőítették a modern irodalmi és művészeti bolondériákkal szemben: a neoavantgárd „bolondériák” hamar „grisaille de la polychromie” (a megpörgetett sokszínűség szürkesége) lesznek, elavulnak és érdektelenné válnak, szemben a tiszta értelem-szülte művekkel, amelyek eredendően hosszú életűek.
Sokszor tréfásra, sőt ironikusra fordítja a szót a levelekben: mikor pl. Vekerdi Józsefnek egy általa lefordított műre válaszul egy nagyon vicces halandzsa-szöveget ír. Sokszor elengedte magát, több tréfás szót gyártott, mint szépirodalmi műveiben. Szemethy-Szabó Évának 1980. IV. 4-én írt levelében egy furcsa nyelvi egyveleg valósul meg: vicces jelzők és kitalált tulajdonnevek, udvarias köszönet, hangzatos mentegetőzés, ódaszerű dicshimnusz a levél címzettjéhez, és mindezek szolgálatában a felettébb beszédes, montázs-jellegű szóösszetételek.

Szentkuthy fordítói korszakából több levél maradt fenn. Eszembe jutott egy anekdota, melyet Székács Vera, Réz Ádám özvegye mesélt el: Réz Ádám rá akarja venni Szentkuthyt, hogy fordítson valamit az Európa kiadónak. Szentkuthy nemet mond, mire Réz Ádám eszébe villan, hogy felajánlja J.Swift: Gulliver utazásá-t, mert az olyan jól illik a személyiségéhez, de nem mondja meg neki. Behívja a kiadóba, Szentkuthy azért csak bemegy, Réz Ádám újra kezdi a rábeszélést. Szentkuthy kéreti magát. Aztán egyszer csak azt mondja: „Tudod, Ádám, egyetlen könyvet fordítanék le szívesen”. „No és mi lenne az?” „Hát a Gulliver utazásai”. „Tessék, parancsolj!” – és Réz Ádám kihúzza fiókjából a már előre, Szentkuthy nevére szólóan megírt szerződést a Gulliver fordítására.

Ami a levélváltás foghíjasságát illeti: többek között a Szerb Antal-levelek olvasatán fájdalmasan érzékeljük a Szentkuthy-válaszok hiányát. Elmondása szerint egyszer elkérte Szerb Antaltól egy röviddel azelőtt írt levelét, mert olyan gondolatokat írt le benne – mondta neki – amelyeknek a másolata nincs meg nála. Mire Tóni azt felelte, hogy ő sajnos elolvasás után papírkosárba dob minden levelet. Kár, mert a Szerb Antal-levelekben homályosan sok utalás van Szentkuthy témáira, gondolataira, és a riposztokat nagyon érdekes lett volna ismerni.

Szerb 1930. IV. 29-én ezzel fejezi be Londonból írt melankolikus levelét: „Látod, képtelen vagyok levelet írni, a levélforma önellentmondás, mert az ember nem lehet egyszerre irodalmi és közvetlen, hacsaknem egy módon: ha össze-vissza fecseg. És azt se te, se más komoly és értékes barátaim nem szeretik. Ó, úgy megnehezítitek a dolgomat!”

Külön szót érdemel Szentkuthy Miklós és Vas István levelezése, amely csaknem fél évszázadot ölel át. Az eleinte mindennapos egyre elmélyültebb barátság 1946 után kissé formális lett, főleg a Rákosi-rendszer kultúrpolitikai buktatói miatt. (1948 és 59 között nem sok kapcsolat volt közöttük). Később a – Vas István részéről fojtott, zavart – rövid dedikációkkal elküldött könyvekben, Szentkuthy részéről pedig színes szavakkal köszönő levelekben merült ki a barátságuk, de e sorok mögött is érzékelhető az a gyökerekig mély hiteles hála, bizalom, szeretet, amelyet egymás iránt éreztek. Vas István hálás volt a Nagy Etel halála után emlékkönyvben megjelent Szentkuthy-megemlékezésért, Szentkuthy soha nem felejtette el, hogy Vas István lelkes nagy tanulmányt írt a 60-as évek végén műveiről, s még sorolhatnánk a kölcsönös szeretet-gesztusokat. Éppen ezért nem hagytam ki a rövid fecni-leveleket a Vas István-levelezésből sem, mert mind együtt teszik életszerűvé kapcsolatuk alakulását, ívelését, így válik a mozaik hiánytalanná.

Sz.M. szépírói stílusának egyik jellegzetessége levélírói modoraiban is kitűnik (mint azt 2007-ben kiadott Örök közelség… című, dedikációit tartalmazó kötetben említettük): szinte háromdimenzióban képzeljük magunk elé Szentkuthy öröm- vagy fájdalom-leírásait:

– Mamusich Tamásnak 1967.IV.1.: „Reumával és szerelmesen vérző lyukakkal megpecsételt barátságunkat sürgősen Veled ünnepli…”
– Sík Csabának 1973.IV.7.: „…engedd meg, hogy nagyon hangosan Neked-ordítsak = köszönöm!”

– Bajcsa Andrásnak: 1973.VIII.12.: „Most nagyot lélegezzél, legyen tartalék-szuszod = mert nagyon soká foglak ölelve magamhoz szorítani!…”;

– Abody Bélának 1979. VI. 14.: „Hogy a harangok hálát harangozzanak abszolút hallású, irodalom-mohás füledbe”;

– Fodor Ákosnak 1979.VI.10.: „…világ-buborékjaiból és vénusz-gyász lantos bokraiból a legbensőbb részeimhez legközelebb álló, kacér kozmogóniával expandeáló költészetedet…”;

– Salamon Istvánnak 1984.VI.26.: „…a Sors legszebb poénje = barátság és ennek › »pszicho-szomatikus« következménye: forró ölelés és hála…”

Gyakran előbukkan Szentkuthy gyűjtő-szenvedélye: sokszor kér fotót akár ismert, akár ismeretlen levélíró hölgyektől, hogy közelebb kerüljön hozzájuk. Ez is a „kis valóságok” imádata + fantázia-forrás begyűjtése. Ő úgy tudott fantáziálni valakiről, akárkiről, akármiről, ha a „realitás” vagyis a fotó a kezében volt (ami természetesen a másnap reggel folytatott mű írásához volt fontos katalizátor). Ez a gyűjtőszenvedély a mindent rögzítő szenvedéllyel azonos gyökérből fakad. „Csak úgy válik valami valósággá, ha rögzítem” – jelen esetben egy rögzített arc került birtokába. Nem ismerem naplóinak tartalmát, de annyit elmondott, hogy sok fotót beletett a lapok közé.

Itt említem meg ismét a csillagokat, amelyeket a dedikációiban éppen annyira használt, mint a levelek nagy részében. Kiemelve ezekkel a csillagokkal a levél fontosságát? vagy keret helyett kis asztrális foglalat? Ma már csak találgatásokra vagyunk korlátozva. Szentkuthy szerette a grafikus ornamentikát, sőt a színes filctollakat is… „Creta Polycolor” – idézhetnénk Barokk Róbertet.

Sokszor eszembe jutott a kötet szerkesztésekor is, amit az Örök közelség… dedikációs kötet előszavába írtam: a sok ismerőssel fenntartott kapcsolat gyakran vehemens átölelő szeretet formájában jelenik meg a levelekben, és úgy érezzük, mintha egy nagy lakomára hívott volna meg az író mindenkit, aki a kötetben szerepel. De az Égő katedra, a tanítványok visszaemlékezéseire is kellett sok lábjegyzetben utalnunk (pl. ha Tyrnauer János és barátja levelét olvassuk a háború mélypontján), mert így teljes a kép. Harmadsorban meg kell említenünk Az élet faggatottja c. riportkötetet, amelyben a saját magáról nyújt eleven portrékat, és ezeknek az arcéleknek köze van bizony a levelekből felbukkanó Szentkuthy-portrékhoz, sőt némely levélnek a riportok szövegeihez, eseményekhez (sok levél mellékleteként egy-egy folyóiratban közölt riportot ad postára). Ez a négy egymás után megjelent kötet erősen egymásba illeszkedik: az itt említett könyveknek is kiváló segítője ez a levelezés-kötet (ezekre sok utalást is tettem a lábjegyzetekben). Továbbá – legyünk egy kicsit mohóak – ajánljuk még szeretettel az olvasónak e kötet mélységében való jobb átéléséhez a Frivolitások és hitvallások-at, mint fontos referencia-könyvet, ehhez is sokszor nyúltunk a lábjegyzetek kialakításához (Magvető, 1988), Hegyi Katalin Szentkuthy-biográfiáját (Elektra kiadóház, 2001), amely szintén nagyon sok adatot összegez Szentkuthyról, végül Vajda Ágnes (a PIM kutató munkatársa) Szentkuthy-bibliográfiáját, amely nemrég készült el, és nyomtatásban, csak ha kiegészül, a centenárium befejeztével lehet majd konzultálni.

Egyik levélírója rövid mondatot idéz a Prae-ből: „Azért vagyunk, hogy beszélgessünk”. Szentkuthy sokszor idézte ezt a kritikus pillanatot a Romeo és Juliából: hajnalban Julia szerelmi lázában tartóztatja Rómeót, akinek viszont az élete függ attól, hogy gyorsan eltűnik-e a helyszínről vagy sem. És akkor idegességében azt veti oda Júliának: jó, akkor beszélgessünk! – Úgy érzem, ez a levelezés, mint a magánélet és a magyar történelem egy darabja: egy nagy beszélgetés, ami néha „sitting on the rainbow” zajlik (a szivárvány tetején üldögélve, ahogy ő írja), hol pedig a „Nyugtalan Nyugdíjasok Völgyé”-ben szorongva és mégis mindig reménykedve.

Köszönetet mondok Vajda Ágnesnek, a Petőfi Irodalmi Múzeum könyvtárosának, kutató munkatársának, aki sokat segített az adatok beszerzésében, a könyv kialakításában, valamint Hegyi Katalin muzeológusnak, a Szentkuthy kéziratok gondozójának, aki rendelkezésemre bocsátotta a kézirattárban őrzött leveleket.

2008. június