Szentkuthy Miklós: Ágoston olvasása közben
Jelenkor, 1993.
A Szent Orpheus Breviáriuma kéziratban maradt tervezett kötete: Széljegyzetek Szent Ágoston De Civitate Dei és De Trinitate című műveihez (1939)
Előszó
Hova helyezhetjük Szentkuthy Ágoston olvasása közben című olvasónaplóját, széljegyzeteit? Eléggé zavarban vagyok, mert egyrészt egyértelműen a Szent Orpheus Breviáriuma egyik (pontosan: második) kötetének szánta. A Frivolitások és Hitvallások önéletrajzi kötetében világosan kifejti ezt: 1938-ban, az Orpheus-füzetek prospektusába már belevette, az itt megjelölt „terv” („»Ágoston olvasása közben« – az antik mítosz, az Ószövetség és kereszténység, s végül az európai történelem mérlege”) igen tömör összefoglalása a műnek. A Széljegyzetek Casanovához című első Orpheus-rész elkészülte után egy évvel írta, mint az Ágoston-kézirat legelső mondatából kiderül, tehát 1939-ben. Pontosabban úgy fogalmaznék, hogy 1939-ben fejezte be, mert a prospektusban megjelölt fenti „terv” frappáns (utólag, a kész szöveg ismeretében, rendkívül találó) megfogalmazása erre enged következtetni. Tehát minden valószínűség szerint 1938-ban, a prospektus megjelenésekor már írta az Ágoston-jegyzeteket, vagy határozott elképzelése volt a mű gondolati felépítéséről.
Mindezt azért írom le ilyen részletesen, mert 1986 őszén (mikor kéziratai a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárába kerültek), a kézirat fedelére is hangsúlyozottan rávéste: „Szent Orpheus Breviáriuma. Augustinus olvasása közben I–II. 1940 táján”. (Tehát az 1939-es dátumot kikövetkeztetéses alapon, kissé önkényesen írtam a cím alá.)
Az 1939–1942, majd 1972–1984 között közölt Szent Orpheus Breviáriuma egyetlen köteteként sem vette bele Ágoston-jegyzeteit, ami szinte érthetetlen (volna, ha maga a szerző nem tekintené befejezetlennek), hiszen Szent Ágostonnal rengeteget foglalkozott egész élete folyamán. Hogy csak három helyet, de nagyon kiadós helyeket említsek: 1) a Frivolitások és Hitvallások bevezetőjében, iniciáléként, mint a vallomás-műfaj felidézése 2) Múzsák testamentuma (421–423. old.), a Szent Orpheus találkozása Szent Mihály arkangyallal című Babits-esszé 3) a Dogmák és Démonok című regény részlete (Jelenkor, 1987. április, 322–323. o.).
Tehát filológiai zavarom oka az, hogy vajon az Ágoston olvasása közben szerves része-e a Szent Orpheus Breviáriumának, vagy sem? Mivelhogy úgyis eldönthetetlen és nevetséges lenne ezt sokáig mérlegelni, természetesen különálló műnek tekintjük.
Ami a részleteket illeti, hadd idézzem a szerzőt, a Frivolitások és Hitvallások 406–7. oldaláról: „KABDEBÓ LÓRÁNT: Bocsáss meg, azt mondod, az »Ágoston« kész van. SZM: Nem, nincs kész. Be nem fejezett kézirat. Ezek az Ágoston-kommentárok nem a Confessionesről szólnak, hanem a De Civitate Dei és a De Trinitate olvasása közben készítettem őket. Ami az írásra ihletett: az a tény, hogy Ágoston számára ezek a tárgyak nem absztrakt elmélkedésre adtak alkalmat, hanem mélyen belemerült kora viharos történelmébe és viharos filozófiáiba (a »Civitas Dei«-hez a Római Birodalom struktúrája volt a modell).
Tehát meghirdettem az Ágoston olvasása közben című füzetet, amely aztán nem jelent meg. A De Civitate Dei című könyvéről rengeteg jegyzetet készítettem, ceruzával sajnos. Abban az időben beszereztem németül Szent Ágostonnak majdnem összes műveit, el is olvastam őket. Elsősorban nem a Vallomások érdekeltek, hanem a többi nagy teológiai munkája. KL: Ezek csak jegyzetek? Összefüggő szöveg nincs? SZM: Széljegyzetek, de összefüggő szöveg. Ami Szent Ágostont illeti, később is, az Orpheus-füzetek írása folyamán véges-végig szenvedélyesen olvastam. Barokk stílusa, a római nyelvnek ez az észak-afrikai fantasztikus, metaforás módja rendkívül rokon velem! Még most is ezt a beszélgetést, Ágoston nevében, talán a dühöngő emlékezés definíciójával billogozhatnám…”
Nos, a „rendkívül rokon velem” kifejezés gyakran eszünkbe jut majd a sok napló-lüktetésű leírás, belső monológ, szabad vers, érzelemkitörés olvasásakor. Mert hát eléggé egyértelmű, aki kicsit is ismeri Szentkuthy Miklóst, nem fog meglepődni azon, hogy a mű nemcsak Ágostonról szól, hanem saját magáról.
Igen, saját magáról, de nem köldöknéző módon, hanem saját történelmébe ágyazva. Erősen egzisztencialista ihletésű történelem- és vallásfilozófiai elmélkedés-sorozat ez (csak néhány évvel az egzisztencializmus kezdetei után és kb. öt évvel az egzisztencializmus európai elterjedése előtt íródott!), melynek különböző időbeli rétegei ugyanúgy kirajzolódnak, mint a Cicero vándorévei című regényben:
1) Ágoston és a római birodalom
2) Szentkuthy és a II. világháború
3) a mai (mindenkori) olvasó és a mai (mindenkori) véres aktualitások, polgárháborúk, inváziók, forradalmak, függetlenségi harcok
4) kereszténység és görög-római mitológia – ezt a vonatkozást szándékosan hagytam utoljára, mert néhány szót érdemel Eckart Peterich Die Theologie der Hellenen című munkájának Szentkuthyra tett hatása. Hogy a fekete Orpheus-füzetek puritán egyszerűségét ennek a könyvnek a külalakja, az egyszerű vignetta ihlette (hányszor hallottam tíz évünk folyamán ennek a vignettának a dicséretét, folytonos jelenlétét emléktárában, Przywara Ágoston-könyve és Peterich Hellász-könyve kapcsán), – ez az egyik, nem is elhanyagolható hatás, ha ismerjük Szentkuthy áhítatos affinitását a modern kiállítású („kéjesen greifolható”) könyvek iránt. A másik pedig nem kisebb dolog, mint ennek az Ágoston-olvasónaplónak a súlypontja: a kereszténység és a görög mitológia összehasonlítása, sőt ha lehet, egybeolvasztásának lehetősége szinte az extázisig emeli Szentkuthy isten-képzetét és vallásfantáziáját. A legutolsó bekezdés, szabad, illetve álszabad asszociáció-halmaz, gondolati montázs túlontúl modern jellegét, azt hiszem, szükségtelen hangsúlyoznom. Ezen a ponton zárul, illetve szakad félbe a kézirat.
Ezt az egyáltalán nem könnyű olvasmányt színezik a mitológiai utalások, melyeket részben saját maga, a szerző magyaráz, de ahol nem magyarázza, ott is könnyű és érdemes mitológiai lexikonokban utánanézni.
Végül: a szöveget latin–angol–német idézetek tarkítják, amelyeket meghagytam eredeti állapotukban, mert a szerző mindig a nyelv muzsikájára helyezte a hangsúlyt.
Budapest, 1992. június
Tompa Mária