Önéletrajz (egy antológiába történő felkérésre válasz)
Dátum? (1968 körül)
1908-ban születtem. Életem lényegét „örök” utazásaim és „örök” olvasás töltötte ki a legrendszeresebb napirend és pontosan tervszerű alkotás mellett. Már ifjúkoromban (és ma is) egyetlen egyetemes szándékom volt: saját, XX. századom teljes világképét tudomány és költészet szigorú és értelmes házasságában adni, csak ezért utaztam és olvastam, – ma is egy világutazásról való, mindenoldalú modern beszámoló volna vágyam. Angolszakos tanár is lévén, többször végeztem történeti, irodalmi és művészettörténeti (nem játék jellegű) kutatásokat, magyar állami ösztöndíjjal Angliában. Mint a 30-as években oly sokakat, ott a XVII. századi barokk irodalom érdekelt, kielégítve feltétel nélküli racionalizmusomat és lírai szenvedélyességemet. Összes tanulmányaimnak máig ez az alaphangja (esszéim tulajdonképpen „meghatározások és szerepek”). Az angol józanság, common sense megerősítette ezen jellemvonásomat, segített minden irracionalizmus, fellengző szellemtörténet, commerce-freudizmus és commerce absztrakciók elleni magatartásomban. Doktori értekezésemet a Shakespeare-kortárs Ben Jonson drámaíróról írtam, mert a legmagasabb intellektus, a legélesebben megfigyelő realizmus és a barokk színpadiasság egyesül műveiben – ez a szentháromság mintegy diákkori alkotói programom is volt. A változtatandókat természetesen változtatva, effélét jelentett idehaza Bartók is, naponkénti koncert-hallgatásaimat zenetudományos partitúra-olvasás kísérte.
Szüleim mindehhez a legnagyobb önfeláldozással járultak hozzá, – haláluk után is legmélyebb értelmeim hozzájuk fűznek, annál is inkább, mert noha művészeti és tudományos tájékozódásom nem volt szívük szerint való, a legszeretőbb engedékenységgel (a szó szoros értelmében értem imádkozó korlátlan „liberalizmussal”) engedtek és segítettek a magam választotta útra és úton.
A bölcsészeti karra iratkoztam be: sokkal többet jelentett volna – telhetetlen természettudományos igényeimnek megfelelően – az orvostudomány vagy növénybiológia. Egyetemes világkép volt a célom: barátaim sokat mulattak, hogy asztalomon a drága mikroszkóp, természettudományos és felsőmatematikai könyvek mellett a világ nagy divatlapjai is helyet foglaltak, – modern művészeti formákat jelentettek és (a meg nem értő nevetést is vállalva) a legtávolabbi dolgok között is – a frivolitástól való mély undorral – a korszerű összefüggéseket és alaptörvényeket kerestem.
Hatalmas könyvtár gyűjtése termékeny és áldozatos szenvedélyem; kottát, lemezt, műtörténeti albumokat nagyobb számban szereztem be, mint irodalmat: fülem és szemem izgatott érzékenységét kielégítendő.
Mindezen hajlamok első, „kamaszkori” kifejezése a Prae (1934). Hogy „nehéz” irodalom és vakmerően intellektuális jellegű, kétségtelen. Óvodások is tudják, hogy jelen antológia nem állás-pályázati önéletrajzokat, nem nevetséges ön-filológiát vagy még nevetségesebb önigazolásokat, eleve süllyesztőbe süllyesztendő tárulkozásokat, vagy kisliterátori panaszkönyvet igényel. De „vallomás” valahol és valahogy, mégis csak vallomás: ennélfogva – jéghideg statisztikai adatként – itt állhat, szűknél szűkebben a következő. Szenvedélyes bölcseleti gondolkozásom mellett épp olyan arányban – ha nem nagyobban – kihasználtam a világ minden érzékletes jelenségére visszhangzó látó- és hallószerveimet. Könyvemen véges végigvonul – Rabelais ínyencségével – minden absztrakt-idealista, hókusz-pókuszosan szellemtörténeti bölcselkedés karikatúrája. Egyetemi olvasmányaink Joyce, Proust, Woolf, Giraudoux, Eliot, stb. voltak (akkor még az irodalmi menza étlapján – szegény ösztöndíjasok – nem tudtunk változtatni). Ezzel szemben ember legyen a talpán, aki például a Prae és az Ulysses között hatást vagy hasonlóságot talál.
Bohóccá teszi magát az, aki érett korában ifjúkorát (22-25. éveimet) utólag kozmetikázza, de a jéghideg statisztikai bevalláshoz hozzátartozik (az irodalom racionális és klasszikus korain nevelkedve – lásd Halász Gábor: Az értelem keresése): ifjúkoromban álmomban sem volt soha semmiféle „avantgardista” képrombolás szándéka, – az ilyesmiben, kortársaimmal együtt, csak a legelavultabb cirkuszt láttuk. Kamaszság? Volt. A magunk intellektualista módján: Sturm und Drang? Volt. De szándékom az égvilágon semmi egyéb nem volt, mint becsületes beszámoló arról, hogy a fentebb vázolt észbeli […] béli hajlamokkal induló bölcsészetkari filozófus-poéta egyetemi hallgató miképpen ütközik a 30-as évek Európájával (ma már anakronisztikus polgári járóiskoláján belül?). Annak persze tudatában voltam, hogy az akkori magyar széppróza édeskés kolportázs-részével szemben „nem árt” (a hindu hitrege szerint) az alvó tenger alapos megköpülése. A Bach- és Mozart-zenék szerkezetének rajongója nem lehetett a kompozíció ellensége: bonyolult barokk fuga nem zavaros; azon kívül művem, mint az Orpheus
I-VI. is töredék maradt.
Thomas Mann hozzám írt levelében bibliai regényeiről ezt az őszinte vallomást teszi: „… nagy örömmel emlékszem vissza egy olyan művem motívum-világára, melyben talán leginkább sikerült kielégítenem a Proust és Joyce által elkényeztetett európai ízlést” (1949). Tehetség és siker kérdését a legtermészetesebben messzi kizárva, valahogy így voltam én is, gyermeki spontánsággal; a kellemetlen manifesztó-szagok nélkül, ez egyszer bizonyos.
Orpheus-om (hat kötete jelenhetett meg, 1939-1942 – pontosabban az elsőt 1939-ben a Horthy-ügyészség elkobozta) bevezető tájékoztatójában egyesül ma is változatlan szándékom, a teljes világkép: a polgári humanizmusban felnőtt, de annak impotenciáját a fasizmus taglója alatt bőrén-csontján érző intellektus Nagy Kérdezősködése, és a szorongásból válaszig, az akkori művelődési sablon szerint, nem kivilágosodó egyenes út. Ha a mondatok jellegzetesen múzeális sápadtsággal rendelkeznek is, tán többek irodalomtörténeti kuriózumnál, és semmi akadálya viszont, hogy (kerek negyedszázad lefortása után) a legélőbb tartalommal teljenek meg: „Az Orpheus célja: megtalálni azt az embereszményt és azt a legelfogadhatóbb életformát, melyet a lehető legszélesebb körű történelmi, a legegyetemesebb vallási, legmélyrehatóbb tapasztalatok után a gondolkozó agyvelő és boldogság-kereső érzés megkíván… mi használható fel a jövőre? Mi benne az idők játékaés mi a nélkülözhetetlen lényeg és esetleg örök pozitívum?… milyen legyen és mit tegyen az új ember?”
Konfesszióm kórlapjában a legszorosabban ide tartozik: bölcseleti szemléletmódom, barokk színpadi érzékletességem, mániákus természettudományi intellektusom, a mindennap minden percére reagáló lírikus természetem – nevetségesen elhanyagolható mennyiségek: gyerekkorom óta terebélyesedő moralitásom mellett. Legnagyobb izgalmaim a történelmi és magánéletemben morális izgalmak (szándékokról, nem sikerekről számolok be). Legnagyobb szívdobbanásom Hitvita és Nászindulómban (1960) a 29. és 55. fejezet, ezért éltem, ezért élek.
Egyébként mind az Orpheus I-VI.-ra, mind a második világháború után írt, történelmi jellegű műveimre – melyeknek stílusa magán viseli a háború utáni művészeti és történetszemléleti következtetések következetes levonását (különben mi értelmük volna? Jóval előbb kezdtem ezt, mintha csak kalendáriumuk szerint figyelnők, összekapkodott lázlapon), – ismétlem: utóbbi műveimben is a „teljes világkép” kifejezése csillagászati távolságban állt és áll holmi ál-monumentalitás hajszolásától. Az élet erősebb bennük, mint az általam 40 éve megvetett „entellektüel”kedés; abszolút ellenszenv választ el bármilyen szabású „elefántcsonttorony”tól. Kedvenc tanulmányom a „Műveltség és Irodalom (Válasz, 1947), ahol gyűlölt és nevetséges sznobizmusuktól elzárom magamat és a múltban s jelenben, jelentős intellektuális anyaggal dolgozó írótársaimat. Mikor gyermekszobákban és kakasviadalokon szembeállították az „urbánus” és „népi” írókat, – elfordultam a gyermekjátszótértől: az értelmi súllyal jelentkező irodalom nem degenerált kasztok szalon-pasziánsza, hanem a magyar szellem szerves része.
Egyéniségem összetettsége mellett írói állásfoglalásom a legprimitívebb: reggeltől estig vagy estétől reggelig értelmi és érzelmi képességeim szerint, lírai színességgel, matematikai szigorral, morális furorral reagálok századomra, elfeledkezve a „professzionista irodalmi vegetáció” számomra a nemes őszinteséget el-elkenegető klubszabályairól.
Fentiek magukban foglalják tulajdonképpen munkamódszeremet: nap mint nap általában reggel 5 és de. 10 óra között dolgozom; olvasmányaimat jó-előre 10-30 kötetenként előre összegyűjtöm; mindenről bőséges jegyzeteket készítek (ez a koradélután programja) – 30-40 vaskos ilyen kötet kíséri életemet.
Sose írnám le, hogy az utóbbi pár esztendőben „történelmi regényeket” írok, mert mindkét szemem tapadásig a századforduló modern világán van ezekben a könyvekben is, de írom őket (halálomig szóló egész életemben élvén), mert őslénytan-kutató természet lévén, az európai eredeteket akarom feltúrni az ifjúkoromban elsikkasztott új társadalomtudomány forrásaiból; csontom velejéig színészi temperamentumom élvezi a szerepjátszást; a középkorban például az emberi szenvedélyek meztelenebbül jelentkeztek, mint később, és ez a meztelenség morálisan és színpadilag izgat. A jelmezbálos „regényes életrajz”hoz az égvilágon semmi közöm.
A nyugati irodalmat már csak azért is aggályosan figyelemmel kísérem: nehogy balga és vak szenilitással bennrekedjek századom első negyedében, elmúlt ifjúkoromban (Goethe betűről betűre olvasta Victor Hugót). Mindenütt negatívumot, kétségbeesést, céltalanságot, öngyilkos dezillúziót találok, narkózisba hülyülő tájékozatlanságot; vagy félszázad óta megunt kriptai ál-avantgardizmust; Heidegger-féle nihilista káosz vagy filléres freudizmus tragikomikus exhumálását; perverzió, giccs, horror reménytelen csiklandószereit, kopott panoptikum, vurstli-plasztikon kísérteteit (bármily fáradt klisé, de ide kell tennünk: „tisztelet a kivételnek”.)
Összes műveim közül nem tudnék „legfontosabbat” kijelölni (nem mert önképzőköri gyermekdedséggel többet tartok fontosnak, hanem), mert tudatosan egyetlen nagy életművön dolgozom: egész életem, egész opusom, a sors által halálomig rám mért XX. századom egyetlen egység – ha megérem, bevezetéssel, közbeeső, belekomponált kommentárokkal és epilógusokkal el is fogom látni.
Kortársi antológiába Divertimentómat (1957), a Mozart ürügyén írt könyvemet ajánlanám, mert – minden bornírt kizárólagosságtól távol – Mozart művészeti és morális ideálom. Démónia legfeketébb mélységei és játékos modor, az emberi jóság (alfám és ómegám, de nem üdvhadsereg és kispolgári irgalmaskodás formájában), az emberi szenvedés legtragikusabb megtestesülése, a színház színészkedő imádata, műben tökéletes kompozíció, zsarnoksággal szemben kemény dacosság, paradicsomi termékenység, sznobizmus fertőjétől érintetlen, kisemberek egy-vér egy-testvére, alázat, humor, szerénység, forradalmi mondanivaló és bölcs barátság a zeneművészet gyümölcsöző hagyományaival, pozőrök és önteltek utálata. Ha korunk igazi társadalmi és művészeti követelményeinek (vagyis saját erkölcsi, művészeti és modorbeli szomjúságomnak) meg akarok felelni és azt ki akarom elégíteni – Divertimentómmal rossz helyre tapintottam volna?