Szentkuthy Miklós: Barokk Róbert
Részlet
Miközben a harmóniumon játszottunk, néztem a tisztelendő úr kezét. Kemény, csontos, száraz és tisztára mosott kezek. Egészen mások, mint a világiaké. Figyeltem a hangját: milyen bátran énekelt, hangosan, nem törődött vele, hogy iskolázatlan, színtelen és prózai. Én sohasem énekeltem közös éneknél a templomban, csak a számat mozgattam. De most lázba jöttem: éreztem a „múltamat”, annak jelentőségét, és abban az álomban ringattam magam, hogy ezzel a regény-ötletkével – Uram bocsáss! – művészi formában is értékesíteni tudnám tanulságait. Hogy sohasem fogom megírni, az valószínű. Mit fogok én megírni?
Már gondoltam arra, hogy könyvet írok ilyen címmel: Esszék nem élt írókról, és ebben próteuszi egyéniségemet fogom elemezni: minden hajlandóságomból egy külön egyént kreálva és különböző irányú terveimet, bő kivonatokban és idézetekkel telegazdagítva, egy-egy képzelt férfira tukmálva. Sőt az esszék is különfélék lennének: volna filológiai pontosságú, bőséges lapalji jegyzetekkel és kitalált könyv- és cikkcímekkel, és a kitalált könyvekből is idéznék, cáfolnám őket, megszámolnám, hány k-betű van a regényben, és hogy december 31-én éjjel vagy január 1-én hajnalban fogott-e a szerző a munkához. Egy másik esszében irizáló stíl-koloritokkal írnék lírikusakat a szerzőről: másik pólus.
– Parancsolj – mondta a tisztelendő úr, és nyájasan az uzsonnára mutatott.
– Ó, köszönöm.
– Na, csak foglalj helyet. Cukrot is tegyél bele, úgy.
Evés előtt a tisztelendő úr szép, nagy, szabályos és férfias keresztet vetett a mellére: szinte láttam, amint nyoma ottmaradt a ruhán. Éppen törtem egyet a kifliből (a szemtelen rémisztően morzsolódott), mikor a tisztelendő úr halkan így szólt:
– Lelkiekben hogy állsz?
Rögtön rávágtam, mint aki nem szereti a köntörfalazást:
– Fogok gyónni, de most még pihennem kell. Ó, ha lehetne együgyűen gyónni, szívből és hogy úgy mondjam, az ihlet pillanatában! Most… például.
– Miért, hogy gondolod?
– Végigmenni a lelkitükör szőrszálhasogató kategóriáin: voltam-e kishitű, voltam-e túlbizakodó, gondoltam-e, hogy megszegem a böjtöt, satöbbi. Ez idegesít, és mire az emlékezetemet végiggyötörtem, nem érzek semmit, csak nagy-nagy fáradtságot a fejemben. A bánat helyén ütöm a mellem, izzadtra erőltetem magam, de az érzésnek nyoma sincs már. Mikor a bibliai asszony gyónt, bizonyára nem törte a fejét: naponta hányszor tettben, szóval, hetenként hányszor gondolatban, naponta, beleegyezés volt-e, vagy rögtön elűzted, mennyi ideig volt beleegyezés a gondolatba…
– Róbert!
– Nagyon szemtelen vagyok, bocsánat, bocsánat.
– Az Isten téged meggyógyított, tehetséget adott…
– Vajon tehetséget adott? Vajon meggyógyított? Hálásnak kell lennem, imádkozni fogok. Mindennap imádkozni fogok. Csak tudnék érezni, érzelmes lenni. De én egész életemben irtogattam az érzést magamból, mert hencegő és buta létemre nem tudtam megkülönböztetni az érzést az érzelgősségtől. Sokszor kérdeztem magamtól: „Róbert, miért takarod el a szívedet?” – de még ezt a kérdést is undorítóan affektáltnak tartottam. Így: az egész művészetet nevetséges affektációnak találom.