Regények Bezárult Európa Regényrészlet

Regényrészlet

Regény. Magvető, 2000

Szentkuthy Miklós: Bezárult Európa

(1949)

– részlet –

Az éjjeliőr nézett, nézett és érezte, rémületes balsejtelemmel, hogy elkövetkezett élete utolsó pillanata. A menet már csak pár lépésre volt tőle. Nem volt ott sem elefánton himbálódzó főpap egyiptomi eunuch-legyezőkkel, nem voltak itt se görög, se római papok baldachinjaikkal, hó- és esernyőikkel, mint régen. Katonát sem látott egy felet sem, se érdemrendekkel (cseréptető módjára agyonpikkelyezett) főhadtestparancsnokokat, se mitugrász stréber kengyelfutókat… amit látott, pocakjánál is jobban kidülledő szemekkel: az egy hosszú libasorban kanyargó paraszt-temetés volt. Ezeket nézte ő földre szállt Jupiternek és udvari isteneknek? Nem is mert ott a lépcső aljáról felpislogni a bástyára, ahol a pirosra mázolt katonák rogyadoztak, mintha viaszból készült sakkfigurák volnának egy jól bedurrantott tűzhely tetején.

A szegény parasztok meg csak jöttek, jöttek, nem nézve se jobbra, se balra, de lógó fejjel, imádkozva, tilinkózva, szinte öntudat nélkül bandukolva. Elől ment a két muzsikus: egy férfi meg egy asszony. A férfiről a fene tudta volna megmondani, hogy gyimesi csángó vagy arméniai cigány: jól rászögelte a tokáját a hegedűre, olyan laposan csúszott égő fekete pillantása a keze felé, ahol a hegedű nyakát vakargatta, mint maguk a húrok, melyek alatt vastag rétegben ragadt a gyanta őszi légyszar-pora. Fején kis stanicli-sapka, térdig érő ing, rajta sajtnál érettebb, bőrös-pitykés bekeccsel. Aztán formátlan kályhacső gatya: oly mindegy, hogy ikrájától a combja felé, vagy fentről a vádli irányában nézzük a dolgot, vacak fácsni az egész. Mellette a másik zenész: eszelős boszorkány, röhögve néz maga elé a semmibe, széles bivalybőr szíjjal van a hasára kötve egy nagybőgőszerű hangszer. Fantasztikus ez a sovány hárpia ezzel az otromba tücsök-koporsóval: mint egy ezervonalú arc, ha orbánc gyúrja egyetlen rákvörös krumplivá, úgy viszonylik egy olasz delfin-hegedű ehhez a balog cini-cini bim-bim kántus-kofferhoz.

Fiatal lányt, menyasszonyt temetnek: a két halál-cigány zenész után ballag az apa. Noha vad hideg van és még mindig tétovázik a szélben néhány nagypillájú hópehely, az öreg nem teszi fel kalapját; kopasz, csak itt-ott áll ki elégikus tallónak egy pár kefehaja. Rozzantabbat nem lehet elképzelni, se megtörtebbet. És furcsa módon, avagy talán éppen a legtermészetesebb módon, fent, a részeg és dupla cifrán bélhurutos paraszt határőrök valahogy megérezték, hogy (a maguk szavával élve) ez az „igazi kapitány”. Hosszú, majdnem bokáig érő nagy kabát volt az öregen, gomblyukak és gombok nélkül, csak úgy lóg, nehezkedik rajta és róla a vállától lefelé, nyaka körül valami molyrágta prém, ember még ilyen méltósággal és krisztusi vagy harminckilenc ágas-koronás arisztokráciával nem állott távol a saját gúnyájától. Talán meg kell kockáztatni egy olyan tételt, akár tetszik, akár nem, hogy azt a hírhedt „lezser eleganciát” csak a nyomor tudja megvalósítani? Nyitva is volt az öregúr kabátja, nem fogta össze. Merje valaki azt mondani, hogy „degenerált árnyalat-kérődzés”, ha egy korabeli jó szemű ember feljegyezte volna: jobb vállán egészen fölcsúszott, a balon meg döglött nyúlszőrként mélyen leesett ez a rüh-kopasztott prémgallér. Ebben a rendetlenségben benne volt a szegénység minden reménytelensége, az öregkor fáradt nihilizmusa; a ruha, a föld, a külsőség elégikusan dacos megvetése; a ruha önmagában való hülyesége és komikuma; a januári fagyba kényszeritett ember nyomorult, céltalan, szadisztikus elhagyatottsága; a démonikus, királyi, halálos fölény mellett, ahogy ez a kopasz gazda kocogott abban a lehetetlen kabátban: maga volt az alázat, a megadás, a minden művészetnél és vallásnál többet érő szerénység, az anyagba kötött sors, a tökvirágba és béka-brekegésbe korlátozott élet bölcs mindent és semmit tudása. Milyen dilettáns minden isten, milyen stupid művirág minden „esztétika”, milyen papagáj-verkli minden erkölcs, a félszeg bundájában, félszeg fejjel félszegen poroszkáló sirató paraszt mellett. Valahol a hasa táján óriási rávarrott folt a kabátján. Persze hogy elütő színből: a kabát majdnem fekete volt, a folt meg szürke, mint a megfagyott piszkos víz. Kinek jutna eszébe a nyomorérzelgős és olcsó romantizálása? Aki ezt csinálja, egyetlen ostoba csapással a szegénységet és a művészetet teszi tönkre. De ez a szürke folt mégiscsak szentség, és ha megörökítése a giccs veszélyével vagy akár elkerülhetetlen tényével is jár, inkább a giccset kell vállalni, mint ezt a foltot elfelejteni. Azok az otromba nagy öltések, amelyekkel a világos szürke rongy a fekete kabátra van hurkolva! – talán egyetlen rokonuk azok a húrvastag öltések, melyekkel a legelőkelőbb kurtizánok vázalámpáin a pergamen-ernyőket fércelik mondén gúlákba meg hengerekbe. Jobb kezében tartotta kalapját, gömbölyű volt, eresz-csatornásan fölhajtva körös-körül a karimája, a feje gömbölyded kúp. Ha Tarquinius itt lett volna, ebben az egyszerű tárgyban éppúgy istent láthatott volna, mint a kút melletti vizes-köcsögökban: volt valami bohócos ebben a túl nagy kalapban, talán Pulcinello vagy Harlekin viseltek ilyet a kőkorszakban. Volt valami krumplis, bolondos, tótos ebben a nyomorult, fölgyűrt „tomp”-ban, ahogy a kalapos lányok nevezik. Olyan primitív volt, olyan elemi és egyszerű, hogy talán szomorúbb volt a kordén zötyögő koporsónál. A tisztelet és a szomorúság, a szertartásosság, a koldulás, a költői fájdalom és az V. Károly gőgjénél fenségesebb alázat itt egyesültek ebben a nagy, buta filc-tölcsérben. Az öreg olyan meggörbülten csoszogott a köves úton, hogy a halál nagy gyertya oltogatója a kezében majdnem a földet súrolta: mintha megtört vazallusként egy fekete malomkövet vinne Plútóhoz, dézsmaképpen vagy adóba, úgy fogta ezt a filc-rongyot, melyet egy félkegyelmű gelencsér forgatott süveggé. Ahogy az öreg húzta maga mellett ezt a maszatos kalapot, mindenki láthatta, hogy fontos neki: nem valami, éppen szórakozottan a tornácról a kezébe kapott holmi, hanem az egyik szent tárgy vackainak három vagy négy (mert több nincs) tárgyai között.

Solón ugyan törvénybe is hozta, de ezek a hegyi parasztok már régen azon szokás szerint éltek, hogy ha egy lány erkölcstelen életre adja magát, a szüléknek és a rokonoknak semmi gondjuk vele többé, de ha meghal, a temetéséről gondoskodni kell. Hát ez a leány efféle temetést kapott: a kampósbottá görnyedt paraszt az édesapja volt. Kétkerekű kordén zötyögött a rozoga kis ravatal, a leány vékony, sovány, fehérbőrű kis nimfa volt; szeme olyan nagy és olyan kék lehetett életében, hogy csodájára járhattak hetedhét határból. Vékony, eres, óriási szemhéján keresztül még most is átvilágítottak vénás, ibolyás, esthajnalkás és ezüst-nefelejcses szűzi világossággal, talán azt hirdetve, hogy a szűzmáriás gyermekesség és az álomszerűen kötetlen „bűnösség” valahol egy és ugyanazon dolgok. Ahogy ez az aszpirin-ostyánál fehérebb arc ott hevert hosszú orrával a matrac-ravatalon, még most is látszott rajta, hogy egész törékeny teste, lelke, haja, szeme, szája, frizurája maga volt a hazugság, az üresség, a kültelki, olcsó-műsoros képmutatás, és mégis szent volt, nem a halál megszentelő és dermesztő szépségétől, hanem az örök természet istentelen titokzatosságától.

A csöndes kíséretben csak három alak volt feltűnő. Az egyik egy szőke göndör fiatalember: míg a többi kísérő jóformán rongyokban, lukas bocskorban morzsolta a kavicsokat, ez fitogtatott nyári öltözetben ugrált a kordé nagy kerekei mellett, – babonás szokás szerint oda kellett tenni a kezet a ravatal széléhez, de ő mindig finnyásan el-elkapkodta, mintha forró fazékfület érintett volna, ugyanis vigyázott, hogy a taliga óriási kerekei be ne sározzák, vagy nehogy véletlenül a keze a küllők közé kerüljön. Ő volt az, aki az utolsó hónapokban kitartotta, istenek tudják, miért, mert hiszen a fiúkat szerette. Talán szülei akarták, hogy egy nő leplezze fiuk túlságosan botrányos életét a cirkuszok gladiátoraival. Mindenütt mesélték állítólag a vén szülők, hogy fiuk menyasszonya ez a kis ringyó; gondolták, hogy a szőke selyempubi így hamarabb fog előrejutni a haditengerészetnél, ahol a tengernagy egy torzonborz puritán erkölcsprédikátor volt abban az időben. Lehet, hogy a kislány egyszerűen behízelegte magát pár kanál levesért, egy kurta nyoszolyáért, és szoprán hangú aranypénzért. A fiú gazdag volt, jószívű, miért ne tartana egy mindenre képes kis macskát is a házában? Fillérekért árnyékává lett a fiúnak, és kellemes is volt, ha két hím-maitresse között fáradtan hevert szökőkutas kertjében az augusztusi napon. De ha valami mindegy, úgy ezek a dolgok valóban már semmit sem jelentenek a nyiszlett tetemke körül.

Hogy a göndör fiú ízlése nem volt egészen hibátlan, az akkor derült ki, mikor egy nagy zökkenőnél a szegény halott gyermek szájából kiesett az obulus; keresték, kutatták, de nem találták, mire az aranyrojtos ifjú elővette pénzes-zacskóját, marékkal szedte ki belőle az aranyakat (milyen szépek! milyen kár, hogy már nem láthattad őket, határtalan-kék szemeiddel! Halak, madarak, csókolódzó nők, borona-koronás királyok, vitorlák és félfüles nárciszok, titkos jelek, istenek rejtvényre rövidített monogramjai, cserebogarak és perzsa ave-máriák…!). És – óvatosan persze, hogy a kerék be ne piszkolja – saját kezével dugdosta a nagy aranypénzeket a lány szájába: nagyon pici szája volt, mint egy affektáló, vidékiesen preciőz kanári-madárnak. A parasztok túlvilágra szóló, bolhaköpésnyi kis réz-tantuluma könnyen belefért ebbe a madárszájba, de ahogy ez az agyonkenőcsözött aranyifjú dugdosta most a szegény halott szájába napraforgó-méretű aranyait, az rondább volt a libatömésnél. Az öregúr foltozott kabátjában, csákó-kalapjával a kezében persze mindebből semmit nem vett észre, semmit sem értve ebből az egész világból, ami talán az egyetlen megértő filozófia a Bakonyban, oltáron, katedrán egyaránt.

A másik feltűnő alak egy magányosan baktató vagy inkább szédelgő fiú volt, valami iráni pofa lehetett, vagy a bibliai korból itt maradt asszír: hosszú-hosszú tojás-fejjel, ló nézhet ki így görbe-tükörben, homloka gödrösen betörve, mint egy bádog konzerv-doboz, ha egy kocsikerék behorpasztotta, meleg, bágyadt, lázas szemek, érzékiség, nosztalgia, értelem, gyávaság beteg zománc-kocsonyája; püffedt pofacsontokon még püffedtebb húsgombócok; bal szemére bandzsít, bal szája lelóg, fogai egy angolkóros csecsemőé, hosszú alaktalan álla inkább arra a csontra hasonlít, mely „szent-csont” címen bújik meg hátgerincünk vége és az ülepünk között. Ha valaha együtt volt valami bohózatos keveredés útján az az ifjú fuvolás Adoniszokat idéző, aki Keats Görög Urnáján táncol a szerelemben, és az a galíciai üldözött, neuraszténiás templomszolga, akinek jellemét a zsargon a „rachmónesz” szóval jelezte, akkor ez a furcsa szerzet volt az, a koporsó mellett, egész-egész ügyetlenül nyúlkálva nevetségesen hosszú karjaival a koporsó felé, hogy ő is részt vegyen a szertartásos halott-érintésben. Ő volt – kell-e ezt külön mondanunk? – a reménytelen szerelmes.

Az elől tipegő öreg bácsi persze már éppúgy nem törődött az ilyen babiloni bócherekkel, mint az aranyozott aranyifjakkal hűhó-Helléniából. Annál inkább egy kis púpos cigány- vagy zsidólány. Elég vakarcs volt, de lapockái azért olyan keletiesen libamájasak, ő volt az egyetlen, akinek a néma menetben folyton járt a szája; hol ideszaladt, hol oda susmorgott, tett-vett, de főleg a spleenes perzsa fiúra szálldosott a legyek zzzzzzz-csökönyösségével. Hol egy sálat tekert a nyakába, hol pálinkával kínálta, belekarolt, duruzsolt, májzsíros zsömléje felét erőszakosan a búskomor ifjú szájába dugta (mintha a falból kihullt kampós szögek helyét kellene gipsszel betapasztani), befűzte bocskora bomlott madzagját, guggolva, kiállítva a menetből az út szélére a bánattól hülye és bélhurutos ifjút, és a hóból kimeredő száraz levelű ágacskát tűzött rongyos ruhája valamelyik gomblyukába. A vak is láthatta, hogy ez el akarja vétetni magát ezzel a proli-Dáviddal vagy arisztokrata Orpheus-szal (lehetett volna ez is, az is). Egyrészt a fiúnak hízeleg (az persze azt se tudta, hogy a világon van), másrészt kirakat-színdarabot játszik egy öregasszonynak, a fiú anyjának, aki szintén jelen volt a temetésen, nem merte szerelmes fiát egyedül hagyni, félt hogy még a sírba ugrik a halott ringyó után.

Mikor a bástyán szédelgő, részeg álarcos bohócokra emlékeztető katonaság meglátta ezt a paraszt halottas menetet, igen természetes dolgok történtek. A vén, félvak paraszt, anélkül, hogy csak egy pillanatra is jobbra vagy balra fordította volna a fejét, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna, kezdett lépkedni föl, föl, föl a kaszárnya meredek lépcsőjén; biztosan azt hitte, hogy erre megy az út a temető felé. Abban a pillanatban az egyik katona (olyan „köz” talán már nincs is, amilyen közlegény volt ez a szerencsétlen fickó), nem törődve hadnagyokkal és őrmesterekkel, se paranccsal, se az egész sárgalábú világgal, egy Madonna gyöngédségével az öreg elé ment, és átölelve, támogatva kezdte fölsegíteni a lépcsőn. Ez volt az első pillanat, hogy az öreg egy kicsit megerőltette a szemét; mit bánta vagy bánhatta ő, hogy lánya egy hímringyó cselédje volt, és most cézári tallérok feszítik a száját (mint a gyerek-rulett zsetonjainak szűk dobozát). És hol volt az ő legbelsőbb világa (amely rejtélyes, mint az, ami az állatok szeme mögött marad), hol volt ő már attól, hogy lássa Rachmónesz-Adóniszt (… itt tegyük a dó szótagra a hangsúlyt…), aki meddő trubadúrja volt a lányának, és legvégül is mit érdekelte őt, hogy egy kis praktikus kullancs hogy akarja behálózni, éppen itt a temetésen, azt a félmaszat, félpóz perzsát? De mikor a lépcsőn elébe jött gyöngéd segítéssel az első katona, és meglátta a maskaráját: ez a cifraság még az ő kopogó zöld hályogán és alaposan kiült kásaagyán is átvilágított. Hiszen a műveltség és költői érzékenység aránylag magas fokán álló emberek is nagyon nehezen tudják képzeletükben elfogadni és összeegyeztetni a bajazzót és a szentet, az önfeláldozó irgalmas-nővért és a hupi-maszkos komédiást (pedig van! van!). Így hát igazán nem csodálatos, hogy ez az öreg paraszt végre fölemelte fejét és próbálta végignézni azt a katonát, aki őt a lépcsőn a legnagyobb gyöngédséggel fölsegítette. Fertelmes csizmái fölött (megszállott pisztráng-halászok viselnek ilyet) egy rózsaszín kis női bugyi: anemóna nem ilyen leheletszerű; a hasán vagy tíz-tizenöt nyaklánc, porcelán szigetelőtől galacsinná gyúrt bodza-bélig. Jobb és bal vállán hatalmas álarcok, mintha az volna a rangjelzés; a képe persze vörös a kötelező kozmetikától; a fején pedig egy rettenetesen nagy lapos macesz-kalap: most már a fene tudja, hogy vázakép-Odüsszeuszok vagy flórenci bíborosok viseltek-e ilyet?

Milyen jó, hogy sem az a katona, aki ezt az anekdotát elmesélte Tarquiniusnak, sem maga Tarquinius igazán nem törődött semmit a művészettel. Egyébként elég problematikus lett volna: hogyan is lehet elfogadhatóan ábrázolni egyszerre a váratlan szentferences gyöngédséget és ezt az orfeumi haláltáncot, amit a színházból és a bordélyból összeszajrézott kapcák és koronák jelentettek?

Abban a pillanatban, mikor a többi katona meglátta, hogy ez az álarc-parókás és Fragonard-gatyás katona hóna alá fogta az öreg parasztot, a sor fölbomlott. Mintha se tisztek, se generálisok soha a világon se lettek volna, elkezdtek ugrálni, szaladtak lefelé a lépcsőn, letérdeltek a halott mellé, odatették szépen sorba a kezüket a kordén zörgő ravatal széléhez: azok a részeg bakancsosok, akik előbb még éhes disznók módjára zabáltak, aztán lökdösték egymást a körhintánál vagy az örömlányok gardróbjában, most olyan gyermekes tisztelettel álltak sorba és rendbe a halott-érintésnél, mint a jól idomított zárdalányok a szenteltvíztartónál. Utána karonfogták az öregeket és fiatalokat, a siratónőket (akik már rég nem bőgtek kis taksájukért, de most, hogy ezek a bergsteiger-harlekinek angyali udvariassággal karonfogták őket, kötelességüknek érezték, hogy újra nyivákoljanak és el is kezdtek valami se-füle-se-farka Hádesz-zsolozsmát); mindegyiket szépen fölkísérték a kaszárnya-udvarra, a ravatalt leemelték a taligáról és ketten vitték fel a lépcsőn. Előbb még olyan részegek voltak, hogy a 8-ast is 888-nak járták, de most egyszerre olyan egyenesen és néma biztonsággal lépkedtek, mint a balerinák vagy a kötéltáncosok.

Anélkül, hogy a katonák fél szót szóltak volna egymáshoz, vagy a temetési népség maga között, avagy a bakák és a parasztok, tudták, hogy itt halotti torral kell megünnepelni a szegény elhunytat. Szája most már nem is olyan kicsire csücsörödött, mint az ajóka-gyűrű a bádogdobozban, hanem mint az az apró capri-bogyócska, melyet a közepébe nyomnak, az orra hosszan meredt az égnek, mint az előkelő vendéglők szalvéta-gúlái a tányérból, és szemhéja kékebb volt, mint valaha a szeme, amikor még nyitva is tudta tartani.

Odafent a halottat a félkegyelmű hófúvó puccer vette birtokába; szépen behúzta a kemence mellé az egyik nagy konyhában: pince, börtön, kripta, boszorkányműhely, disznótoros krematórium egyszerre; az óriási kandallóban lobogott a tűz, a szakácsok mintha hirtelen megnémultak volna, a legnagyobb csöndben kezdték újra a sütést-főzést, de most már nem úgy, mint előbb, csiri-csáré moslék-módra, nem; az agyonhajszolt szakácsok most önmaguk művészetének, a halálnak, a paraszt-rokonoknak dolgoztak. Fölfeszítették a tiszt-urak éléskamráját; a kapitány hülyén bámult a zendülőkre, mint egy kihűlt tükörtojás a konyhaplafonra, nem szólt egy szót sem, sőt mikor az egyik szakács leejtette a lisztes-hordócskát, lehajolt, és pukkadó mieder-pántlikákkal felemelte neki. A félkegyelmű szolga egymás után rakosgatta a tányérokat, köcsögöket, csámpás akantuszokkal pingált, hetedik hónapban lévő hasas bögréket egy abrosszal leterített kaszárnya-lócára. Ha valami kész volt a csemegés síri kosztból, hozta, kacsázó-kaszáló karika-lábaival, és tálalta a szegény kékszeműnek. Előbb szépen kiszedte a torkáig tömött aranypénzeket, melyeket áhítatos vizenyős szemeivel alaposan meg is nézett, aztán egy konyhakredencből előkapart egy sónak való üres fatányért és odacsörgette őket. És beszélt, beszélt a lóca és kandalló között nyújtózkodó halotthoz:

– Van itt minden, ami csak kell! Nem fogsz összeveszni az istenekkel, szépen be lehet osztani, miből eszel te az úton, miből az istenek… még anyámtól tanultam, hogy Káron apónak mi a kedvenc étele: barnaleves gyűszűtésztával, egészen puhára főzve benne a májgombóc, mert nem szereti, ha kemény, mint az obulus… nem láttad a színházban, amint ott guggol a Styx partján, akár egy öreg kenguru?… a halottak vacogva állnak sorba a csónak előtt, de ő nem törődik velük, csak kanalazza, lafatyolja nagy elmerültségben a gyűszűtésztás barnalevest, pedig a tolongó halottak a legfinomabb dolgokkal kínálják… egy szmirnai hetéra gombafelfújtat hozott sajtmártással, egy alexandriai eunuch fogolypecsenyét vörösborban almahabbal, az a matróz ottan: töltött kelvirágot meg spárgakrémes borjútekercset… azt hiszed, evett egy falatot is belőle? semmit… csak a barnalevest ette meg… mikor elindulsz az úton, nagyon hideg lesz eleinte, neked is kell enned, jó sokat és meleget: forró feketegyökér-levest és utána ezt a böjtös, cingár kékre főtt pontyot, vagy egy kis l ágytojást fészekben, parajpudingot velővel töltve… ez van lerajzolva nálunk a templom hátsó falán… ha a koldusok ránéznek és elimádkozzák a Hermész-litániát, valóságosan jóllaknak tőle, egyszer egy hónapban… már alig látszik a kép, mert a legyek milliói lekoptatták, szerettek volna ők is nyalánkodni! a túlvilágon nagyon vigyázni kell a zsidókra, a gonosz Jewohákok és Salamalomok el akarják állni az utadat! mikor jön az első koppantott farkú démon, pászkagombóc-levessel kell kínálni, vagy párnacsücskével varjúhájas tésztából, a csirkezselatint is falják kucsmagombával… anyám mesélte, hogy mikor a testvére meghalt, az udvart telerakták ezekkel a falnivalókkal, de egész hegyekbe, úgyhogy a szaga átfüstöljön a túlvilágba, gondolta, hogy ezek a Judizrák (a neveket nagyon pontosan kell tudni a halál ösvényein!) majd megérzik az illatot, és mind idegyűlnek az udvarba, zabálnak döglésig, megfeledkeznek a testvéréről, és hagyják nyugodtan menni a mennyországba… hehehe: a csibrikek felibe hamis velő volt tökbélből, de azért ették, ették… és anyámék az ablak mögött gubódva lesték a falánk kísérteteket… Hermész a faunok bandája kíséri, tudod: a lélek-kalauzoló istent ezek a parázna bakkecskék, de ne félj, őket is vendégül láthatod: itt a malacaprólék és az orja, ökörfark meg szabógallér… még a szarvukból is tejföl lesz, ha kedvenc levesükbe belevedelnek… persze üresen nem eszik meg a disznók, de van ám rajta bevert tojás, eresztett tészta, lúdgége meg májas piskóta, patronnál ropogósabb borsótészta, Kleopátra-szájnál szaftosabb tojáskocsonya… fertályra fordul majd a kis faunok farka a kéjtől, ha ezt beszopják, meglátod, édes lányom! és a fúriák meg erinnysek csak azért vakarták ráspolyosra annak a mafla Orestésnek a hátát, mert nem tudta mivel megkínálni őket… téged is meg fognak ijeszteni, záporvert koszos nagy madárfészkekként fognak a kontyodba pottyanni, de neked mindegy az egész, mert készítettem mindent, ami ezeknek a pokolvarjaknak a legínyesebb étele: indiai borssal tüzes marhatokány, és hozzá ami gyün, a java, a metafizikás madarak imádott imbissze: vér puliszkával… zsírban sárgára fonnyasztott hagymára öntöttem a vért, szórtam rá majoránnát, még holmi csuszákat meg galuskákat is cölöpöltem beléje, hogy annak a csavargó vérnek legyen mire támaszkodni a serpenyőben. Ha ezt megszimatolják a bűntudat sopohoklés-kakadúi, hagynak utadra, ők meg nyalják a vért… köll is nekik ilyenkor hulla vagy Orestes!

Közben, persze, míg mindezeket mondta, a félkegyelmű saját maga kanalazta azt a keveset, amit a szakácsok odalöktek neki: így csinálják a gyerekek a főzőcskénél, a baba ott élettelenkedik lógó fejjel egy széktámlánál, és pöttöm gazdája majszolja az babazsúr-tálakból a pancsokat, abban a szent mitológiai hitben, hogy most nem ő, hanem rongybabája lakik jól.