Utószó

Szentkuthy Miklós: Bianca Lanza di Casalanza

Jelenkor, 1994.

Utószó

Tompa Mária

1) Minél mélyrehatóbban foglalkozunk Szentkuthy Miklóssal –, a már kiadott művekkel és a még kiadatlanok felszínre hozásával –, annál nyilvánvalóbb, hogy ez az életmű mennyire a) naplószerű és b) folyamatos egész.

E két jelleg látszólag ellentmond egymásnak: Szentkuthy számtalanszor elmondta magáról, hogy impresszionista alkat, azt a témát fűzi bele, építi be egy készülő műbe, ami éppen az adott mű írásakor a kezébe kerül, és a legjobban foglalkoztatja. Jó példa erre éppen itt a Biancá…-ban a kristálytan témája. De akkor hol a folyamatosság? Hiszen impresszionizmusa révén inkább feltöredezhetne az életmű, mint hogy összeállna. És mégis. A Fejezet a szerelemről (1936) olvasója sok helyen nagyon is ismerősnek fogja találni a Nagy regénytöredék (1933) esküvő előtti fülledt, szorongó hangulatát; a Barokk Róbert (1927) és az Euridiké nyomában (1988) búvópatakként előbukkanó párhuzamait is hosszan elemezhetnénk (lásd erről: Fekete J. József tanulmánya: Olvasat II., 1993, Zombor); végül: az Ágoston olvasása közben (1939) bizonyos részei, intenzív, rendkívül felfűtött naplószerűséggel leírt Niké- és Betta-élmények még felfokozottabban jönnek elő a 7 esztendővel később írt Biancá…-ban. Az Ágoston olvasása közben 66. oldalán: „Apolló felesége” Betta! „Apolló” pedig a 19‒22 éves Pfisterer Miklós egyetemi padtársa: ő az okos, a szép, a dandy-magatartás könnyedségét birtokló férfi, a nők kedvence. Így hát a fiatal Pfisterer Miklós (hogy ne mondjuk: Barokk Róbert) éveken át, testközelben éli át a számára oly fájó különbséget: a vonzó fiatalember és saját túlérzékenysége miatt kíméletlenül tudatosított csúnyasága között. Ez a hosszan tartó mindennapos irritáltság irányítja őt visszavonhatatlanul a módszeresen irányított, hogy ne mondjuk: „profi” hódítás irányába. (Ahányszor egy nőt meghódít, diadalmasan tér haza és újságolja feleségének: „újabb virágszál a bandzsa kisfiú sírján!”) És ez olyannyira sikerül neki, hogy túllő a célon: egyrészt sok esetben a nők kezdeményeznek (hogy csak kettőt említsek: Frivolitások és hitvallások: 374. old: Corremaria! és Bianca…: VII. fejezet, Betta telefonhívása) –, másrészt egyik szállóigeként hallottam Szentkuthytól és feleségétől, Dolly-tól is Betta 40-es évekből származó mini-jellemzését: „Miklós nem tudja és soha nem is fogja tudni, mi a szerelem!” (ehhez adalék: Ágoston… 67. old., Szentkuthy siralmai egy fiaskó felett).

El lehet gondolkozni ezen a keserű és kissé fölényes megjegyzésen. A keserűség oka talán az, hogy Betta nem értette meg teljesen Szentkuthy életpályájának fő szempontját, az alkotási kényszert, ami minden művészt óhatatlanul önzővé tesz, és amit felesége, Dolly sokkal jobban felfogott, elfogadott. Betta, erős alkat lévén bizonyára jobban birtokolni akarta szerelmét, és feltételes reflexeiben benne volt ex-férje, „Apolló” dandy-volta, aki az udvarlást az alkotás elé helyezte. Fölényes és felületes pedig azért, mert Betta sohasem fogta fel, nem érezte meg, hogy mégiscsak ő volt Szentkuthy Miklós főszerelme, akit itt a Biancá…-ban örökített meg talán a legszínesebb palettával és a legmarkánsabb kontúrokkal (nota bene: soha egyetlen sort nem volt hajlandó olvasni Szentkuthytól).

Betta az elegancia, Betta a mondainitás, Betta a nagy egyéniség… 1950-ben Szentkuthy Miklós tanúja volt deportálásának. Megindító pillanat: kikíséri Bettát a vagonszerelvényhez, mellyel egy Eger-környéki kis faluba viszik őt. Mit tud adni neki emlékbe? az Ezeregyéj annyiszor együtt lapozott köteteit…

2) Ami a naplójelleget illeti: a szerző a kéziratban az 1‒58 oldalig laponként „vezetett”, jegyzett fel a műhelymunka számára elengedhetetlen irányjelzőket: egy-egy tömör mondatot összefoglalóként, afféle ideiglenes, hevenyészett tartalommutatót –, melyet nem vitt végig az egész, 116 oldalas kéziraton. A naplószerűség még erősebben feltűnne ezeknek az „ecsetvonásoknak” a segítségével, de én ezeket a jegyzeteket nem publikálhatom, ennek egyik oka az, hogy valóban csak saját magának írt, ideiglenes, sőt gyakran pongyola jegyzetek, de a másik, a fő ok: ugyanaz, mint hogy Szentkuthy naplóját 50, illetve 25 évre zárolta. Ugyanis ezekben a laponkénti szövegösszefoglalásokban egy napló teljes nyerseségével írja le a regényfigurák igazi nevét –, nem egyszer jelzőkkel színezve. Néhány évtized múlva ezek a jegyzetek kiadhatók lesznek. Ma még nem: élő személyeket, vagy nemrég elhunyt személyek hozzátartozóit sértené. Ezzel Szentkuthy Miklós rendkívül szigorú diszkrécióját követem. Egyetlenegy alakot fölfedhetek, akinek igen élő és szép emléket állít, és ezzel nem ártunk, csak használunk a személyiségnek: Bianca kézjátékát Szentkuthy asszociálja egy szobrászbarátjával. Nos, a szobrász Borsos Miklós (akivel – mint Szentkuthy Miklós többször említette nekem – a háború utáni években sűrűn összejártak, őrzünk is néhány szép, kiadós levelet és rajzot tőle) –, az ő kezét elemzi, örökíti meg több alkalommal is.

3) Ez a regény Szentkuthy nőkapcsolatainak egyik legbonyolultabb képlete. Bianca, annak ellenére, hogy „linkóci”, nagyon foglalkoztatta Szentkuthy fantáziáját (jegyzeteiben írja is: „a festőnek nagyon tetszik!”). Róla biztosan tudom, hogy ezen a néven létező figura volt Budapesten, szépséges fiatal olasz arisztokrata-csemete, mígnem valamikor a fordulat éve előtt ügyesen felszívódott valamelyik olasz vagy svájci útja alkalmával. Még azt a szellemes szójátékot is mesélte Szentkuthy, hogy mikoriban Bianca egy homoszexuális férfival volt többször látható belvárosi eszpresszók teraszán, Füsi Józseftől az Alibianca nevet kapta. De miért is adta Szentkuthy a Bianca Lanza di Casalanza címet, mikor leginkább Bettáról, egyik „főszeretőjéről” szól ez a regény? Akárhogy is legyen, jól érzékelhető polarizáció sikeredett ebből a két végletből: az egyik a banalitás, a másik a végzet. Na és persze e két véglet között halmozza a nőket: a „naplóregény” főhőse, az irodalommal kokettáló festő bolyong és kiköt egy-egy nőnél, hol spleenesen, hol meleg szívbéli szeretettel, hol kozmikus kétségbeesésben, kerülgeti a főtémát a főszeretőről, de csak azért, hogy Betta még hangsúlyosabb legyen. Közben pedig, mit tesz Isten, a mű elkészül, és a bolyongásnak felelnek meg az egyes fejezetek állomásai: I. Bianca megjelenése, II. a festő menekülése Bettához, III. majd visszakozása Biancához és két másik nőhöz, IV. kis kitérője kamasz lányoknál, V. harmadszor és utoljára kokettál Biancával, VI. a festő bolyongásának egy újabb kikötője Olga, VII. majd magánéletének fullasztó zsákutcájából végső menekülése Websterhez, Amalfi hercegnőhöz, de itt megint csak Betta, a femme fatale figurája kap éles kontúrokat. (Megjegyzendő, hogy az Ágoston…-esszé is Betta extatikus istenítésével ér véget, illetve szakad félbe… ‒ íme többek között így mutatható ki a folyamatosság).

Célom nem a mű elemzése, ez a kritikusok dolga. Részletezésem és magyarázatom oka: így becsületes, hogy az olvasó tudja, nem Szentkuthy osztotta fel a regényt hét fejezetre, hiszen nem végleges szövegként, csak nyersanyagként maradt ránk a kézirat. A tagolás az én munkám, de bármilyen ösztönös volt is a szerzőtől, számomra teljesen egyértelmű és szigorú ez a szerkezet a bolyongás különböző, igen jellegzetes, metaforikus állomásainak érzékeltetésére. Ilyenformán ez a nyitva hagyott regény – pontos szerkezete ellenére nem zárul le, mint egy kör, hanem – a naplószerűség és a folyamatosság jegyében, spirálként halad előre. Szentkuthy gyakran emlegette Szerb Antal egy kijelentését: „…Miklós előadói stílusa olyan lebilincselő, hogy ha maga olvasná fel saját műveit, sokkal érthetőbb, népszerűbb író lenne”. Magnetofon-kazettákon őrzöm több felolvasását, melyek a tagolás, az intonálás remek példái. Szövegformáláskor (bekezdésekre tördelés, fejezetekre osztás) ezt a drámai hangvételt, oly jellegzetesen Szentkuthy-előadásmodort, hallgatóságával magnetikus kapcsolatteremtő erőt igyekeztem a szöveghűséggel összeegyeztetni.

1993. szeptember