Égő katedra
,,A lányok, a lányok, örök tanítványaim…”
Tompa Mária: Mi volt a vonzereje? Mi volt, amit az első pillanattól fogva szerettetek benne?
Schneider Stefi: Először is nem hagyományosan közeledett hozzánk, mint a többi tanár. Mi jobbára leányiskolából kerültünk oda, volt aki zárdából (meg is látszik rajtunk…). 1951-ben még nem volt divat, hogy fiúk, lányok együtt járjanak iskolába, és borzasztó nagy port vert fel az is, hogy mi fiúiskolában tanultunk. Olyannyira, hogy az egész tanári kar őrzött minket, a tanári mellett, teljesen elkülönítve a fiúktól, külön folyosón kaptunk osztálytermet.
Szóval Kossuth Lajos Közgazdasági Gimnáziumba kezdtünk járni, az iskola két év múlva átalakult technikummá. Kezdetben három évesre tervezték a technikumot, de mire a harmadik évet befejeztük, még egy évet rátettek, úgyhogy négy év után, 1955-ben érettségiztünk, és így lettünk technikusok.
Tompa Mária: Fityó kezdetben mit tanított nektek?
Schneider Stefi: Eleinte még nem alakult ki a tanári karban, hogy ki mit tanít. Nekünk Fityó először magyart, és úgy emlékszem, oroszt is pár órában. A történelem tanítást is ő kezdte el. Az első órán kinyitotta a könyvet, az elején egy nagy kép, és alatta húsz sor a görög mitológiáról… Szerintem még a fő istenek nevei sem fértek bele, nemhogy valami fogalmat alkothattunk volna. Fityó töményen kifejtette a nézetét: ha ez így megy tovább, mi hülyék maradunk. Különben ezt azóta is tréfásan a szemünkre veti, de ezen most már nem lehet segíteni.
Tompa Mária: Te mesélted egyszer, Stefi, milyen érzékletesen mesélt nektek. Például azt, hogy néz ki Párizsban a Place de la Concorde, és ha ott lennétek, te csukott szemmel is el tudnál igazodni, mindent megtalálnál.
Schneider Stefi: Igen, ez így van, még a kerítést s részletesen leírta. Aztán többek között lányával, Mariann-nal való találkozásait 1948-ban. Például amikor a svájci-francia határon egy hegyi vasúton utaztak, kiderült, hogy nem engedik át a bort a határon. Gondolták, hogy kárba ne vesszen, inkább az egészet megisszák. Mariann-nal ültek egy padon és itták a vörösbort, és Fityó remegett, hogy kiskorú lánya ,,megrontásáért” fogják felelősségre vonni. Hegyi vasúton utaztak, az üres üveggel nem tudtak mit kezdeni – végül kivitte a mosdóba, és leeresztette a sínek közé. Amikor az a talpfákhoz csapódott akkorát robbant, mint egy bomba. Ilyen történetekkel is szórakoztatott minket…. A magyar órákon pedig olyasmikről is magyarázott, amiket azokban a félelemteli időkben senki más nem mert volna érinteni.
Tompa Mária: Valamelyest tartottatok az ő személyétől? Mert más tanítványitól hallottam, hogy bizony nagy tekintélye volt.
Schneider Stefi: Igen, mi respektáltuk. Ő az év elején pontosan közölte velünk, hogy mit kíván tőlünk, és hogy ennek betartását szigorúan vegyük. Másrészt sok-sok engedményt is tett. Például a magyar órákat sokkal lazábban tartotta, mint a többi tanár.
Juricskay Éva: Nekem az ő módszerében nagyon tetszett, ahogy fogadta, ha valaki nem készítette el a házi feladatot. Mert ha a mulasztásra véletlenül jött rá, akkor nagyon kemény volt. De ha az óra elején, mikor megkérdezte, van-e valakinek mondanivalója, feltettem a kezem: – Tanár úr, én nem írtam meg a leckét – akkor válasza az volt: Rendben van, majd jövő órán bemutatod. – Ilyenkor a mulasztásnak nem volt következménye, mert mindenkivel előfordult, hogy éppen nem készült.
Egyszer vasárnap kirándulni ment az osztály, a hétfői óra előtt a lányok szóltak nekem, kérjem meg Fityót, ne feleltessen, hanem meséljen. Szokása szerint óra elején feltette a kérdést, hogy van-e valakinek valami közölni valója, bátortalanul adtam elő az osztály kérését, hogy mivel tegnap kirándulni voltunk, nem tudtunk készülni. Kérjük, hogy ma ne legyen feletetetés. Inkább meséljen, azt imádtuk hallgatni. Fityó nagyon szeretett mesélni, persze az anyaggal is haladni kellett, de azért rá tudtuk venni a mesélésre. Ilyenkor lejött a katedráról, és mesélt. Olyan halálos csend volt az osztályban, mint egyetlen órán sem. Ilyen csendet egyetlen tanár sem tudott varázsolni. Mi tátott szájjal hallgattuk, mert ugye abban az időben senki közülünk nem járt nyugaton.
Tompa Mária: Mi mindenről beszélt?
Schneider Stefi: Mindig tudott valamiről beszélni, mert mindig valami érdekeset asszociált a tananyaghoz.
Horváth Kati: Számomra az volt az ő varázsereje, hogy a magyar irodalmat és főként a régi magyar irodalmat annyira imádta, és olyan szuggesztív erővel tudta mesélni, hogy nem csak Párizst tudtuk elképzelni, de bennem például ma is ott van Dorottya far formája. Igazából meséinek nagy kanyarjai után mindig visszavezetett a kiinduláshoz. Bennem meg is maradt, hogy az asszociációs sor után megkérdezte, honnan is indultunk ki – sokszor ezzel fejezte be a magyarázatát.
Schneider Stefi: Az ragyogó volt, az a Dorottya eset, akkor már idősebbek voltunk. Fityó kezdte magyarázni: mit jelent az, hogy szép fara úgy domborodik ki, mintha birsalmával harapták volna ki. És erre mi elkezdtünk vitatkozni, hogy most melyik a far, a kiharapott rész vagy a megmaradt rész? Akkor nyílt az ajtó, belépett Márki Margit, az osztályfőnökünk, épp a szentfazék! Kértük Márki Margit legyen a bíró, melyik a far forma…
Na, és hogy ,,visszavezetett”? Most nem azt csinálja? Mikor megérkezünk őt felköszönteni, akkor üdvözöl, felvet egy gondolatot, tesz egy gondolatjelet, aztán négy óra múlva, távozásunk előtt visszatér a kiindulópontra, és befejezi a mondatot. Nem?
…
A Kossuth Lajos Közgazdasági Technikum három öregdiákjának emlékei
Dr. Batári Gyula: … Érettségi után, az évzáró ünnepély befejeztével, utoljára gyűltünk össze megszokott osztálytermünkben egy meleg, június végi vasárnap délután Ezt a napot mindannyian régóta vártuk, örömünk mégsem volt teljes, inkább szomorúak voltunk, mert mindannyian tudtuk, hogy már soha nem leszünk többé így együtt. Mi lakli kamaszok sötét ünnepi ruhánkban leültünk, ki-ki a megszokott helyére. Fityó állva maradt a tábla előtt, és az asztalra támaszkodott.
– Fiúk, ne áltassunk magunkat – kezdte –, utoljára vagyunk így együtt, szétszóródunk a szélrózsa minden irányában. Haladtok majd kijelölt pályátokon. Javarészt elfelejtitek, amit itt megtanultatok, de egyet véssetek fejetekbe: a világirodalomban az egyik legjelentősebb a magyaroké, amelyet több-kevesebb sikerrel próbáltam megismertetni veletek. Azonban egy nagy baj van a dologban: irodalmunk, elsősorban líránk szépségéről sajnos csak mi, magyarok tudunk, ez a csodálatos érték be van zárva nyelvünk börtönébe. A világ nem ismeri, vagy csak alig ismeri ezt a páratlan kincset. Így tehát legalább ti szeressétek a magyar irodalmat, verseket is naponta, és ha ez így lesz, akkor munkám talán nem volt egészen hiábavaló.
Pálfalvy Zoltán és Németh Gábor: … Mikor Pfisterer tanár úr közölte velünk gúnynevét még hozzátette: – Ha megfelel, a hátam mögött is mondhatjátok. – Erre hátat fordított. Vezényszó nélkül az egész osztály torka szakadtából kiáltotta: Fityó! Az Alkotás és a Hertelendi utca sarkán volt egy kis kocsma, afféle ,,irodalmi kávéház”. Itt poharazgatott Fityó író barátaival többek között Tesánszky Józsi Jenővel, aki a közelben lakott. A IV. B osztály termének ablakai erre a kocsmára néztek. Más tanár esetében a diákok azt kívánják, maradjon még, csak igyon nyugodtan! Fityó esetében azért drukkoltunk, hogy jöjjön már vissza, mert az ő magyar órai mindig különleges színes élményt nyújtottak.
A kocsmai irodalmi tréning után Fityó bejött az osztályba, ballonkabátját összesodorva, hengergetve letette a tanári asztal sarkára. Megnézte a tanrendet, összecsukta a naplót, és elkezdett mesélni az aktuális témáról. Az osztály akkor meg azért drukkolt, hogy az a fránya csengő minél később szólaljon meg… Mert az ő magyar órai!…
Osztályfőnöki órákon sok bölcs tanáccsal látta el az ötvenes évek jampi-divatot követő, csőnadrágos diákjait: – Nem tudni ki lesz az érettségi elnök, öltözzetek munkásruhába az érettségire. Ebből baj nem lehet. – Meg is fogadtuk, egy csapat félrongyos segédmunkás érkezett az érettségi vizsgára, és ez mindjárt megadta a vizsgáztatás hangulatát is. Aztán lement az érettségi, és a kor szellemét nagyon jól felidézik Fityó bölcs tanácsai, melyeket a búcsúztatón mondott; az egyiknek súlyát az érzékelteti legjobban számomra, hogy életem folyamán hányszor eszembe jutott: Ha nincs hatalmad, ne kukorékolj! – Fityó nem csak tanárunk, nem csak osztályfőnökünk, de legjobb barátunk is volt.